Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-08-10 / 33. szám

2. PÁPA ES VIDÉKE. 1913 augusztus 10. örökséged — egész országunk a tied: Mária országa. De különösen a tied a mi szivünk! Se azt, se ezt ne hagyd elveszni — hisz a tied s Te ami Aszszonyunk vagy: Asszonyunk, Szűz Mária. S Ő nem hagyta elveszni. Sőt ápolta, fejlesztette azt: Virágos kert vala hires Pannónia, S e kertet öntözé hiven Szűz Mária. S termettek e kertben Szent Imrék, Szent Lászlók, Bélák, Nagy Lajosok, Hunyadyak, Pázmányok, Esterházy Pálok, Szent Erzsébetek, Szent Margitok, Szent Kunigundák, de ki tudná a dicsők, a nagyok számát, sorát: de egyet tudunk, hogy aki a magyar nemzeti történetek nagy fé?iysugaras alakja, az mind a Nagyasszonynak buzgó tisztelője volt: »Öntözé a kertet hiven Szűz Mária«. Meg azt is tudjuk, hogy a hét nagy nemzeti csapás után Szűz Mária lovagjai, tisztelői állították talpra a letiport nemzetet. Vihar, felhőszakadás, melyik kertet nem éri ? Szűz Mária kertjét, hazánkat is érte. Az első — valóságos jégverés, a tatárjárás volt. De a Nagyasszonyunk egy bámulatos erős lelkű királyt ád nekünk, IV. Bélát, az ő egyik legjobb gyermekét, legnagyobb tisztelőjét, ki újra lábra állítja nemzetünket. A mohácsi vész előtt ismét vetik a sárkányfogakat: a nemzeti visszavovesd meg szegény kis szolgálódat, aki nem tud más lenni, csak gyenge, gyarló, szerelmes földi lány . . . Nézd, Boldogságos, én szeretem őt, a rosszat, a romlottat, szeretem és nem tudom kitépni a szivemből . . . Próbáltam. Le akartam mondani róla, hogy midenről másról is lemondjak, ami földi, csak Neked szentelve életemet. De nem vagyok méltó. Domina, non sum digna! Az én szivem nem fönséges, megihletett szív, az én életem nem szentséges, elhivatott élet. Az én szivem csak gyenge, vergődő, szerelmeséért aggódó, hiú leányszív . . . Bocsáss meg nekem, Dolorosa, bocsáss meg Te, aki asszony és anya vagy, aki megértesz akkor, amikor én csak asszony akarok lenni, földi asszony. Javítsd meg azt a rossz fiút, tedd jóvá, igazzá, hiszen ő nemes, jó a lelke mélyén; csak a rossz emberek társasága rontja meg. Tedd jóvá őt és ... és — vezesd hozzám, mennyei Patronám, édes Boldogasszony Anyám . . . . . . Mintha a Szűzanya képe könnyezne és mosolyogna is egyszerre, mintha egy bűvös érintésű, csodálatosan szép égi asszonykéz nyúlna le a kopott képrámából és megsimogatná lágyan a lehajtott szőke lányfejet. Egy sápadt, magas fiatalember ugyanakkor a fülledt kaszinóterem ablakában áll és végigsimítja lázas arcát, mialatt néz ki az üde reggelbe, a reggelbe, amely dalos és nást, a tisztelet hanyatlását isteni, emberi tekintély előtt; hidegülnek a szivek a Nagyasszony iránt s jön a török rabbilincseivel s ránk kovácsolja azokat. De e nyomorúság napjaiban bánatos, bús ének kezd visszhangzani az országban: erdők mélyén a menekülők szivéből, táborokban a hadba szállók ajkáról, falvakban, városokban csak egy ének hallható, a bánatos, bús ének: Boldogasszony Anyánk! égi nagy Patronánk! Nagy Ínségben lévén, Így szólít meg hazánk: Magyarországról, romlott hazánkról, Ne feledkezzél el szegény magyarokról. Nem feledkezett el; támasztott a hazában Pálffy Miklósokat, küldött idegenből Savoyai Jenőket, Lotharingeni Jánosokat, Szobieszky-eket, Schwarzenbergeket s a többieket — török verő hősöket, kik megtörik a török igát s felszabadítják nemzetünket. S mind e hős, e dicső törökverő lovag, a Szent Szűz tisztelője, Mária lovagja, a kongregáció tagja volt. Azért mondják, hogy a kard meghódította, a kereszt megtartotta e hazát. Mi hozzá tesszük, hogy e megtartásban igen nagy, talán döntő szerepe volt a magyarok Nagyasszonyának, ótalmának. »Ezért meg is marad, Soha ki nem szakad, Igaz magyar szívből tisztelete«. tiszta, mintha semmit sem tudna arról, ami a falak között van . . . Messziről, nagyon messziről mintha édes, mélabús harangszót hallana. Talán nem is innen, az erdei templom felől szól az a harang, hanem meszszebbről, a gyermekkorból . . . Darnay Lóránd nyomorultnak, céltalannak látja az életét egy pillanatra. De csak egy pillanatra. — Ej, bolondság, szentimentális vagyok, mint egy kisleány . . . Reggel van, menjünk aludni. Jó éjszakát! . . . # * * Az alkony leszálló homályában elegáns fiatalember sétál az erdei uton. Maga sem tudja miért, de nem tud most belevegyülni a fürdőtelep szines, elegáns és frivol tömegébe. Talán a dorbézolás fáradtsága ez a rossz hangulat? Talán a reggeli harangszóra feltámadó emlékek hatása? Ki tudja? Egyedül akar lenni önmagával. Kétségbeesett, haragszik az egész világra, önmagára különösen. Ma reggel óta mintha kinyílt volna a szeme, hogy láthassa azt a förtelmes életet, amelyben él. Dühét nem tudja máson kitölteni, sorra ütögeti hát le szegény kis erdei virágok fejecskéit sétapálcájával. Lehajtott fővel műveli e szórakozott kegyetlenséget. Azután leül a padra és néz messze, messze a tengerre. A vizén a lenyugvó nap aranyló palástja terül el, az öböl sziklái enyhe kékből sötét, komor színbe fordulnak Értesítők. v. A dunántúli református egyházkerület pápai nőnevelő intézetének értesítője az 1912—13. iskolai évről. Az előttünk iekvő terjedelmes értesítő első lapját Czike Lajos, kir. tanácsos, főiskolai egyházi gondnok jól sikerült arcképe díszíti. »Kettős örömünnepünk« címen hoszszabb és érdekes ismertetését olvassuk annak a kettős örömünnepnek, mely f. évi április hó 17-én folyt le az intézet falai között és amely ünnep egyrészt a hatalmasan megnagyobbított s minden részében megújított intézeti épület felavatásának, másrészt Czike Lajos félszázados lelkészi jubileumának volt szentelve. Dr. Kőrös Endre irt: »A magyar nemzet tanítómestere« cimén kitűnő Emlékbeszéd-et Eötvös József báró születésének századik évfordulója alkalmából. Az iskolai év története sok érdekes mozzanatot tár elénk. Ott találjuk azok neveit, kik az intézet, a nagy mű létrejöttében közreműködtek, azután az intézeti épület leirását találjuk, majd a tanári karról olvasunk érdekes följegyzéseket. Hogy a valláserkölcsi nevelés emelésén és fejlesztésén teljes erővel, fáradoztak az intézetben, az örömmel tölt el mindnyájunkat. Az intézeti fegyelem is általában jó volt. Ezek után a tanulmányi ügyekről, a tanári gyűlések és osztályozásokról, az iskolalátogatásokról, a kir. tanfelügyeiőség vezetésében történt változásokról, az iskolai ünnepélyekről, a tanulmányi kirándulásokról találunk feljegyzésre érdemes sorokat. A lefolyt iskolai év egészségügyi szempontból a jobbak közé tartozott; mély gyász és az erdei ut homályában is hűvös léptekkel közeledik már a vézna, a rejtelmes este. Néz a vizre ... a vizén át mintha látna valamit, mintha valaki közeledne a tengeren, a lehunyó nap fényözönében . . . Messziről, nagyon messziről újra megszólal az a reggeli harangszó . . . távoli, enyhe muzsikájának minden akkordja egy hűs harmatcsepp Darnay Lóránd lelkében . . . Édes, tiszta estharangszó . . . üdítő, szűz harmat . . . lenyugvó nap aranykincse a vizén ... A homályos ligetben meghatott lélekkel, álmodozva ül Darnay Loránd . . . A vizén valaki jön az aranyesőben . . . A magányos erdei uton megzörren valami. Egy árnyék vetődik a fiatalember elé az útra. Loránd fölemeli a fejét és abban a percben lebűvölve, szótlan áhítatban mered rá egy fönséges asszonyalakra, aki szelid mosollyal áll előtte. A fiatalember felugrik. A hölgy kezét a karjára téve, csodálatosan melegrezgésü hangon szólal meg. A szava olyan, mintha távoli orgonabúgás volna: — Ne fuss előlem, Lóránd! Azért jöttem, hogy lelkedre beszéljek, mert van még reményem, hogy megmenthetlek. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk. Már elfelejtetted az arcomat, ugy-e? — mondja különös, mélabús mosollyal — pedig, amikor még kis fiu voltál, gyakran voltál nálam, szerettél engem és olyan szép, tiszta szemekkel kértél néha...