Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-06-15 / 25. szám

1913 junius 15. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. A tanulók fürdője. Csak nem régen adták hirül a helybeli lapok, hogy egy ref. fó'gimn. tanuló fürdés közben szerencsétlenül járt. Amint ugyanis beleugrott a Tapolcába, lábát a fenéken valami üvegcserép-féle oly mélyen megsebesítette, hogy orvosi segélyre szorult. Az ily eset csak egy a sok közül. Már egy ilyen kellemetlen eset is elég lehetne, hogy az illetékes körök figyelmét a tanulók fürdőhelyére és általában fürdésére felhívja. Ha kisétál az ember melegebb napokon a Tapolca mentén, a Kishantai szőlők felé, számos helyen találkozik kisebb-nagyobb csoportokkal, amint a Tapolcában fürödnek. Persze legnagyobb részt a két főgimnázium kisebb tanulóiból kerülnek ki ezek a fürdőzők, akik egyrészt nem restellenek ezekre a kissé távolabb fekvő helyekre kimenni, másrészt megkímélik magukat a költségektől, midőn nem a városmalom melletti fürdőben, hanem itt hódolnak a fürdési sportnak és kellemességeknek. Es éppen ez a kettős körülmény, t. i. hogy egyrészt fiatal gyerekek, másrészt a várostól távol levő s majdnem semmi, vagy csak nagyon csekély ellenőrzés alatt álló helyeken fürödnek, okozza azt, hogy szót emelünk e helyen a fürdés érdekében. Mert amily igaz az, hogy a fürdés úgyis, mint sport és úgyis, mint testedző és tisztasági tényező fontos és az emberi élet azon dolgai közé tartozik, amelyet méltányolni lehet és kell, tehát a tanuló ifjúságot tőle egyszerűen eltiltani nem lehet: épp oly igaz az is, hogy rossz körülmények közt káros hatással lehet az ifjak testi-lelki egészségére és fejlődésére. Nem szólunk itt arról, hogy hány tanulónak okozza a szabadban való fürdés egy nyáron át a halálát — hiszen ez itt nálunk, hála a jó Tapolcának, aligha fordulhat elő, de máshol bizony ez is megesik —, arról sem, hogy ilyen apró szerencsétlenségek fordulnak elő, mint az említett kollégiumi tanuló esete, hiszen ez a legnagyobb ellenőrzés mellett is megeshetik, hanem igenis arról, hogy ezeken kivül is vannak okok, amelyek kívánják, hogy az iskolai és városi hatóságok egy keveset evvel a dologgal törődjenek. Minden iskola törvényei között szokott szerepelni egy, amely a városi hatóságoktól kijelölt helyeken kivül tiltja a fürdést, korcsolyázást stb. Ez mindenesetre magával hozná azt, hogy a városi hatóság jelöljön ki ilyen helyet pl. a fürdésre. Amely hely egyrészt egy csekélyke gondozás által alkalmas állapotban tartassék az egészséges és veszély nélküli fürdésre, másrészt biztosítassék az iljuság joga, hogy ott nekik szabad csak fürdeniök és nem másoknak. Mert bizony most nemcsak a két nembéli ifjúság fürdik néha egy helyen; nemcsak az uszónadrágos kis fiuk lubickolnak a vizben, hanem igen sokszor találunk felnőtt kamaszokat a diákok mellett, akik éppen nem gondolnak még arra az elemi kötelességre sem, hogy fürdőruhát használjanak és annál kevésbbé arra, hogy .szabadszájú megjegyzéseikkel a tanuló ifjúságot meg ne botránkoztassák. Hát még amikor bizalmatlan formájú nőcsoport a fürdőző ifjúság mellett keres magának fürdő helyet! Mindezen esetekben bizony káros hatásoknak van az ifjúság kitéve, amit még egészségi és tanulmányi káros hatások nagyobbítanak. Sokszer ugyanis egész délutánonként elfürdik egy-egy csoport, ami pedig a szívműködésre szinte biztosan rossz hatással van, különösen, ha közben versenyfutásokat rendezve kimelegesznek és úgy ugrálnak aztán a hűs habokba. Ilyen hosszú fürdőzés után persze tanulásról alig lehet szó, mert a kifáradt test kivánja az álmot, ami így vizsgák idején sok tanuló jövőjét befolyásolja a rossz bizonyítvány utján. Máskor kárt tesznek a rétekben, melyeket lehevernek és az ott álló fürdőkabinokban, amelyeket kinyitogatnak és a vízpartban, amelyet össze-vissza rongálnak. Azt is láttam már, hogy nagy diákok a fűbe heveredve kártyáznak, vagy pedig a fiatalabbakat kinozták azáltal, hogy a viz alá buktatgatták őket. Mindezt könnyen meg lehetne szüntetni pl. azzal, hogy egy embert rendelnének a kijelölt helyre felügyelőnek, aki az illetéktelen embereket távol tartaná, a visszaéléseket vagy maga megszüntetné vagy pedig a tanárkarok utján orvosolná. Csekély költséggel, a városi és iskolai hatóságok együttes áldozatkészségével talán egy medencét is lehetne az ifjúság számára ásatni, ahol egy mélyebb vizréteg az úszást is lehetővé tenné a tanulóknak, mert bizony most ezt csak a kis fiuk engedhetik meg maguknak, akik a szelid Tapolca vízmagasságát még nagyon meg nem haladták. No de ez már nagyobb meggondolást kiván, mig előbbi felfogásunk, az őr kirendelését illetőleg igazán olyan minimális, hogy merjük a városi hatóság jóindulatába ajánlani. n. Sz. Záróünnep a zárdában. Meglepően sokat igért a programm, mely a zárda szombati záróünnepére hivott bennünket. Csupa művészi finomságot, csupa leheletszerű könnyedséget sejtetett minden száma, hisz' a zene vagy ének töltötte ki mindegyiket. S várakozásunkban nem is csalódtunk. Olyan ritka élvezetben volt részünk, amilyenben csak a gondosan készülő, rátermett zárdai növendékek tudnak benünket részesíteni. Erkel Ferenc »Hunyady nyitánya« volt első száma az ünnepnek, melyet Csicsáky Mária, Csernyák M. és Superina M. adtak elő 6 kézre. Alig hangzott el az ügyes összjáték végső akkordja, már megjelent a madarak tarka serege, hogy bemutassa «A madarak dalversenyéit. Vathy Erzsébet (erdei tündér) csalta elő szép hangjával az erdő dalosait s a kis madárkák, kiki a maga módja szerint, bemutatták művészetüket. A verebek, fürjek és vadgalambok karát a Szarka, Rigó, Kakuk, Fülemile, Pacsirta és volt: a Fiú Isten, a B. Szűz Mária, Szent József, a jámbor pásztorok és a többi. Ezután átmentünk a plébánia lakásba, amelyről találós kérdést hallottunk, mely igy hangzik: Itt is van, ott is van, papéknál husz is van. Nem sokára hallottam, hogy ez nem más, mint ablak. Benn a folyosón a Hunyady-induló bájos akkordjai hangzottak felénk, melyekben egy zenélő óra zengte el egy nemes lélek szivedobbanását: Éljen sokáig a Hon! Éljen a király! Isten után a Hon és a Király! Bizony, ez a három lesz életemben a jelszavam: Isten! Király! Haza! Künn a plébánia tágas és árnyas kertjében egy kis konyhakertészet következett: az eszmék után a reálizmus; de hogyha az embernek erre is szüksége van: a konyhára, még pedig nekünk leányoknak igen nagy szükségünk, mert a fehér asztal nagy hatalom volt és marad, s e nagyhatalomnak királynői mi lehetünk, ha a kormánypálcát, akarom modani a fózőkanalat ügyesen keceljük. Ekkor, lehetett talán úgy 8 óra körül, kiindultunk a győri püspök ur erdejébe, melynek lombos fái mindjárt a falu utolsó házai mögött oly hivogatólag bólintgattak felénk. Ez árnyas erdő nekem úgy tünt föl először, mint egy hatalmas táncterem. Díszítése volt az a temérdek, kedves kis mezei és erdei virág, melyek nem szőnek, nem fonnak és mégis minden évben annyi bájjal, annyi szinben újra meg újra öltöznek. A gavallérok voltak azok a lombos levelű fák, melyeknek lehellete oly tiszta, suttogásuk oly üdítő! Istenem! mit mondjak a zenészekről. Minden bokorban csattogott a fülemile, ez vitte a primet. Közbe-közbe rikkantott a rigó, ez volt talán a klarinét; a távolabbi nádasból bele szólt a nádiveréb, a bölömbika s hogy az epedő mélabús szinezet se hiányozzék, némelykor rá-rákezdte a vadgalamb. Mindezt mosolyogva nézte s vidáman hallgatta a derült, tiszta ég, mely fenséges némasággal borult fölénk. És fölöttünk és körülöttünk és bennünk is a menny volt, ha nem is az egész, de belőle legalább is egy pici kis darab. A papám beszélte, hogy az idén, nem is igen régen, talán úgy húsvét körül, meghalt a világ leggazdagabb embere. Ha jól emlékszem, Pierpont Morgánnak hivták. Anynyi volt a pénze, hogy annak csak az évi kamatja valami 200 millió koronára rúgott. De az a jó Morgan nemcsak gazdag volt, hanem ennek dacára, mint a papám mondta, okos is volt, mert vallásos lélek volt. Tudta jól, hogy az embert elhagyja a pénze, mikor meghal és a másé lesz. A sirnál ott hagyják a rokonai és házaikba visszatérnek. Csak a jó cselekedetei nem hagyják el, hanem elkísérik az Isten Ítélőszéke elé és ott szószólói lesznek, ha voltak. Nos tehát, ez a Morgan ur beszélte, hogy igaz, hogy ő neki vannak igen hires és drága iestményei, melyek miilókba kerültek. De e festményeken a fák suttogása nem hallható, a virágok illata nem érezhető és a madarak énekében a sziv nem gyönyörködhetik. 0 mily igazán megadja mindezt az erdő, csak fel kell keresni és mindent — virágillatot, madáréneket, árnyékot, üdülést ingyen nyújt nekünk. O de jó az Isten! Folytassam-e, kedves Szerkesztő ? Én úgy félek ám irni, hogy valaki kinevet majd érte. Jolán, polg. iskolai tanuló.