Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)
1913-05-25 / 22. szám
1913 május 18. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. anyagilag a tőkének és másrészt, hogy a kiválóbb tehetségeket, értelmesebb, tanultabb embereket a maguk szolgálatának annál könnyebben megnyerhessék. így történik meg azután, hogy pl. a magyar szociáldemokrácia nem más, mint a gazdag bankárok hadi eszköze az Egyház ellen, mely egyedül képes még a pénzvilág akaratával szembeszállani erkölcsi és anyagi erejével. Ezért kell az egyházi vagyon szekularizációja és az iskolák államosítása. A nemzetek életére nézve mindenütt veszedelmes ez, — mondja Bernát — mert egyesek és egész nemzetek életét kiszolgáltatja a pénz gazdáinak. De különösen veszedelmes ez minálunk, ahol a régi magyar ipart és a magyar földbirtokosságot teljesen idegen kézre juttatta és »mert a milliók urai rendszerint idegen szülöttek és tőlünk idegen bálványok szolgálatában állanak s így az altruizmusnak, az egyéni önzés korlátozásának mindinkább háttérbe kell szorulnia a nyerészkedés elve mögött«. Ami annyit jelent, hogy hazánkban egyenkint és összesen; egyéni és állami életünkkel idegenek rabszolgái leszünk, amely rabszolgaság bár más jellegű, de sokkal súlyosabb a középkori jobbágy-állapotnál. Azt hiszem, ez elég szomorú eredménye a szabadság, egyenlőség és testvériség mozgalmának örve mögött megindult fejlődésnek. Ha azok az említett öregek ezt érezték meg előre, akkor most már értem aggályos aggodalmukat a szabadság ünnepén. Hadd essék szó a legközelebb arról, hogy mi módon lehet a veszedelmet legalább részben megállítani vagy ellensúlyozni, hogyan érvényesülhetünk az új gazdasági viszonyok között. N. Sz Iskolaszéki gyűlés. F. hó 17-én d. u. fél 5 órakor iskolaszéki gyűlés volt a belvárosi kat. elemi isk.-ban. Mátz József felolvasta a két legutóbbi gyűlés jegyzőkönyvét. Utána Szentgyörgyi Sándor karnagy évi nyugdíj-illetékeinek kétharmad részben való viselését szavazta meg az iskolaszék. Majd a bizottsági jelentést olvasta fel Dr. Teli Anasztáz, mely a tanítók családi, ill. drágasági pótlékával foglalkozott. A bizottsági jelentéssel kapcsolatban felolvasta az iskolaszéknek megyéspüspök urunk Oeminenciájához ez ügyben való feliratát, melyet nagy tudással, éleslátással és bölcs tapintattal szerkesztettek meg Martonfalvay Elek és \ Targa József iskolaszéki tagok. A tanítók e sokat vitatott ügyének érdemleges elintézését arra az időpontra tűzte ki az iskolaszék, midőn e memorandumra válasz érkezik. Ez üggyel kapcsolatban jelentette be 1. Kriszt Jenő egyházielnök, hogy — mint megírtuk — a tanítók fizetés-rendezését a püspöki kar is komoly tárgyalásba vette. Határozott az iskolaszék az értesítő kinél és hogyan való kinyomtatásáról, továbbá az adóhátralékosok kimutatásának kinyomtatásáról, még pedig oly értelemben, hogy ez utóbbi nem eszközölhető az értesítőben, részint mert nem fér össze az értesítő természetével, részint mert már nincs is idő a pontos revízióra, de főképpen mert akárhány esetben nem a hátralékosok a hibásak, hanem a behajtás hiányos volta. Az iskolalátogatók jelentésének megtétele és vizsgálatok sorrendjének bemutatása után a gvülés véget ért. SZÍNHÁZ. Ugy, de ugy szeretnék minden jót mondoni a rovat alatt színészetünkről, de különösen a színházunkban előadásra kerülő darabokról, de sajnos, nem lehet. A héten is ugy vagyunk a »Tanítónő« c. tendenciózus darabbal, melynek szerzője Bródi Sándor, aki Ízléstelensége mellett vallási dolgainkban a legnagyobb fokú járatlanságot, vastag tudatlanságot árul el. A mai színházakban, komédiásházakban, céda vígjátékok és ledér bohózatok tanyáján profánság, vallási kérdések feszegetése. Az igazi irók egy része ezt érzi s ha már kénytelenek is a vallási dolgokhoz nyúlni, gondosan kerülnek mindent, ami sérthetné a finom érzést. Nem így Bródi! Sőt egyenesen közönséges bombát helyez el a művészet örve alatt évszázadoktól megszentelt vallási s társadalmi rendünk ellen. Nem csoda ilyenek után, ha intelligens, finom lelkű, irodalmi érzékű hallgató oly kevés van, hogy elvész abban a nagy sokaságban, melv egy-egy estén megtölti a színházat. Az előadás nem azoknak szól s nem azok tetszésére pályázik, hanem a tömegére, mely természeténél fogva csakis a brutális hatások iránt fogékony. A színművek egy jó része már eleve a tömegnek készül, ami más szóval annyit jelent, hogy az iró iparkodik leszálni mentől alacsonyabb színvonalra, hogy az egész publikumnak tessék. A színpadi siker tehát legtöbbször bukása az irónak, bukása a nemesebb intencióknak. Nálunk a tömeg nagyobb és ennélfogva veszedelmesebb, mint másutt, ahol régi kultura, régi szinházi közönség van, mely százaook alatt némiképen megfinomodott. Ép ezért nem tudom megérteni, bogy a külföldi színpadok egy-némelyikén hogyan arathatott sikert ez a minden magasabb légkört és irodalmi nivót nélkülöző darab? Nálunk már az első előadásnál megbuo kott, ami csak közönségünk jó Ízlésére vall. Szombaton és vasárnap este Rajna Ferenc »A mexikói leány« cimü operetteje került szinre, mindkét este meg nem érdeben víztől csattogó uton, a lovakat majdnem magukra hagyva, kocogott valami kis szekér a fill ál is községből. Megállt a plébánia előtt. Tömzsi, nehéztestü férfiú cihelődött le a szekérről és kikémlelte a világtalan sötétben az öreg papnak ablakát. Bátortalanul kopogtatott egyszer, kétszer, háromszor, mire némi zörejjel kinyillott a belső ablakszárny. — Ki az? — szólt az öreg pap tompa, fénytelen hangon. — Kocsival vagyok itt, ha gyóntatni gyünne főplébános urunk az öreg Panni anyánkasszonyt! — Hát nem tudod a káplán urat fölverni ? — bizonyos méreg csillámlott ki az öregnek hangjából. — O — mondta az ember olvadósforma hangon — ne vétsek főplébános urunk ellen, kár volna olyan szép, fiatal emberért, ha elpusztulna ebben az ítéletes időben, mondok, velem együtt főplébános urunk már elélte kenyere javát, ha éri is valami, hát iszen kárnak kár, de . . . Nem fejezhette be. Az öreg pap becsapta az ablakot, miközben dörgőszerü hangja keresztül tört: — Mindig bolondosforma voltál Miska, az is maradsz! . . . csak erigy a káplán ablakára! . . . Nemsokára jött a káplán csattogó lépésekkel. Köpönyeges alakja iormátlan volt a sötétségben és ahogy elhelyezkedett a hátulsó szalmaülésen, szinte nagy, alaktalan batyuvá vállott, melyet a döcögő szekér tőled-hozzád döcögtetett. A szél csapkodta az esőt és a villám egy-egy nagy közben meg-meg nyilallott. Hajnalodott, mire apostoli útjából visszatért és nem tudni, érdemes volt-e néki lefeküdni, egy-kettőre harangoztak elsőt a misére. Mise után a reggelinél rendesen együtt volt a két pap a vén szobában, mely együtt öregedett meg a gazdajával. Minden bútor valóságosan gyökeret eresztett, merev és mozdulatlan volt. Régi szabásuak, kopott fényűek és szótalanok, mint maga az öreg pap. A káplán arcán nyoma sem volt az álmatlanságnak, fiatalos üdeség vonta be vonásait, mint a friss gyümölcsöt a hamva ahogyan befogja. Szemei jóizüen ragyogtak. Az öreg pap zsömlyefalatot vetve kávéjába, szemközt nézett vele és kurtán, szárazon kérdezte: — Mi baja van az öreg Panninak? A káplán jóizüen nevetett. — Mi baja ? — mondta — igazán csodálatos baji... Alig mentem be hozzá csuromra ázva, egyszerre előfogta a panaszát: »O, az Isten áldja meg, tisztelendő uram! csakhogy itt van. Látja, olyan nehezen vártam! Még nincsen sz. György napja, immár dörög, villog az ég. Jaj! mondok a vömnek: erigy el, Miska, a papért! innen is csap, onnan is csap az Isten haragja, ki biztosit, hogy nem üt-e belém! erigy, Miska fiam! ne haljak meg gyónatlanul, ha agyon talál ütni az Isten haragja . . . ó, csakhogy itt van -— mondta — most már nem félek«. Aztán tovább folytatta a káplán jóizü mosollyal: »Kérdeztem, hát Panni néni! egyéb baját nem érzi? . . .« »Nem én, tisztelendő uram, nem érzem én semmi bajomat egyéb, minthogy lábra nem tudok állni. Nincs erőm, ahogy úgyis tudja káplán urunk is...« »Tudom, tudom, mondok. És bizonybizony olyan pirosforma volt a Panni néni orcája, mint valami muskátli virág. No, ezért ugyan eljöhettem — gondoltam magamban — ilyen itélet időben a szomszéd faluból. És bizony-bizony ugyanezt velem együtt