Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-04-27 / 18. szám

VIII. évfolyam. Pápa, 1913* április 27. 18. szám. PÁPA ES Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a paoa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 filléi A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Quo vadis. Ezerhatszáz éve már, hogy a kereszténység kilépett a katakombák homályából s a tűzpróbát annyiszor kiáilott isteni intézmény világhódító útra indult. Az elvetett mag kiütötte fejét a földből s a mártírok vérétől megtermékenyítve életerős, merész sudárba szökkent. Aztán újra jöttek pusztító viharok; kidöntéssel fenyegette egyegy erősebb orkán, de a mély talajba kapaszkodó gyökerekkel nem tudott megbirkózni semmiféle szélvész, csupán lombjait téphette meg. S ma, annyi idő multán jubilál a terebélyes nagy fa. Szemlét tart a kapott sebek fölött s győzelmeinek hosszú láncolatát látva erőt, biztatást merít a jövő küzdelemre . . . Eszembe jut az első élet-halálharc, melyet a pogánysággal vívott már ifjan, élte kezdetén. Sienkiewitz Henrik, a lengyel iró rajzolja meg »Quo vadis« c. világhírű regényében. A féllábbal sírban álló, rothadozó pogányság irtó harcot indít az izmosodni kezdő kereszténység ellen, a világ két ura: Néró császár és Péter apostol egy pillanatra farkasszemet néznek egymással. S mi lesz a vég? A Caesar torkába egy szabadosa döfi a gyilkos kést, az Apostol pedig az isteni mester sorsára jutva kereszten végzi életét... De hova lett a nagy Caesar hatalma? Az élvezetekben elmerülő Néró népével együtt eltűnt a történelem szinteréről s helyét az Apostol foglalta el, hogy birtokába vegye nem csupán az örök várost, hanem az egész világot s uralkodjék rajta időtlen-időkig, mindörökké . . . Azóta hányszor megismétlődött ez a küzdelem I Hányszor verte föl fegyverek csattogása a világ csendjét, hogy halálos csapást mérjen az ellen a diadalmas egyházra. Mindhiába! Az az isteni hatalom, mely lángpallossal őrködött a kereszténység bölcsője mellett, égő tűzoszlop gyanánt kisérte végig s ott lebeg mögötte mai napig. S legyen a harc százszor vésztjóslóbb, mint az első élet-halál harc volt, a »Quo vadis« diadala újra meg újra megismétlődik, mert az emberekből lehetnek martirok, de minden elhullott vércsepp csak az eszme diadalát hirdeti! (-•) A magyarság veszedelme Gondolatok az EMKE 25 éves jubileuma alkalmával. Mostanság alig kell lámpával keresni azokat az embereket, akik ismerik azon viszonyokat, melyek közt a magyarság a nemzetiségi vidékeken veszedelemben forog. A balkán háború; a szláv népek rettenetes terrorja, amely ráfekszik az egész európai életre, a magyar-osztrák birodalom nagy barátkozása Romániával a komoly újság olvasók eló'tt ismeretessé tették azt a veszedelmet, mely hazánkat keleti részében fenyegeti, s amelynek megfékezésére oly nagy szükség van, ha nemzeti létünk méltóságát megőrizni akarjuk. Ismeretes, hogy az erdélyi hegyek gyönyörű völgyeit mily nagy számban lakják az oláhok, akik magukat románoknak mondogatják és a rómaiak utódainak tartják. Ez az utóbbi felfogás oly erős bennük, hogy ezen a cimen ők Erdélyt egyenesen magukénak követelik és a magyar állam ellen evvel a gondolattal izgatnak. Azt akarnák, hogy azon terület kapcsoltatnék Romániához, amelynek polgárai az ő édes testvéreik. Persze Románia nem ellenkezik evvel a tervvel. Sőt. O maga is ápolja ezt; gondja van reá, hogy a nép előtt nagy becsben álló lázítók, amikor a magyar állam és a tőle származó »elTARCA. Mikor még . . . Mikor még gondom tárgya az volt, Olvasni, írni mint lehet, Egy kis sarokba meghúzódva Betűzgetem a verseket. És titkos óhaj kelt szivemben, Mely két orcámra pírt adott: Ha egykor én is írni tudnék! Ha egykor én is írhatok . . . Aztán a gyermek ifjúvá lett, És olvasott mohón sokat, A vers volt most is lelkem álma, De szánta azt, ki irogat. Sajnálta kedves versiróit, Akiknek szíve megtelik, De kincsük mind a nagyvilágé, Mi sem marad meg őnekik . . . És mégis — én magam sem értem — Öröm ha ér vagy gyötrelem: Minden szakát az életemnek Én is dalokra tördelem . . . Tomor Árkád. fi pápa. Az Egyház rendeltetése isteni Alapítója akaratából kifolyólag: a megváltás gyümölcseinek az emberekhez való eljuttatása. Ha örök a megbízás, öröknek kell lennie e megbízás teljesítőjének: az Egyháznak is és az Egyház alapjának, fundamentumának: szent Péter egyházfői méltóságának is. E hivatalnak tovább kellett és kell élnie Péter halála után is az ő rendes és törvényes utódaiban. Ha már most beletekintünk a Krisztus halála utáni két évezrednek történetébe, nem találunk egyetlen adatot sem, mely arra engedne következtetni, hogy a századok folyamán bárki is magának vindikálta volna a kat. világegyház fejének méltóságát Rómának püspökein kivül. Maga ez a tény kétségtelenül bizonyítja: hogy ha van egyáltalán Péternek utódja, Krisztusnak helytartója a földön, akkor az csak a római püspök lehet. A józan ész e következtetésének való voltát, realitását, két ezer évnek története bizonyítja a napnál is fényesebb igazságnak megdönthetetlen erejével. Nem mutat rá a történelem egyetlen apostoli alapítású egyházra sem, melyet sz. Péter kormányzott volna halála napjáig a római egyházon kivül. Szent Péternek haláláig tartó, római főpásztorságát pedig elvitázhatatlanná teszik Rómának helyi hagyománya, a világi és egyházi történetirás adatai, az Egyház ó- és középkorában élő egyházatyáknak, egyházi íróknak, püspököknek, papoknak, világi híveknek, sőt még az elszakadtaknak és eretnekeknek is mindenkor és mindenütt vallott, közös, egyetemes meggyőződése és e meggyőződésüknek gyakorlati megnyilvánulása. Ha pedig az egyetemes kat. Egyháznak a hitújításig terjedő, másfél évezredes meggyőződése, hite nem igazság, hanem egy irtózatos tévedés lett volna, akkor ugyancsak nem tartotta volna meg az Úr Jézus adott szavát: hogy velünk van mindennap a világ végezetéig és hogy a pokolnak kapui vagyis a bűn és a hitbeli