Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)
1913-03-30 / 14. szám
4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 április 98. alkalommal csodálatosabbnál-csodálatosabb mumusokat vetítenek a képviselőtestület elé; ilyenkor nincs kéznél a filmjük, amelyiken rajta volna ennek a szerencsétlen városnak még szerencsétlenebb pénzügyi helyzete, óriási magas pótadója, az e fajta rohanás következtében beállható anyagi pangás: a csőd. Vagy ha kéznél van is a film, de hallgatnak a reflectorok. Az bizonyos, hogyha város vagyunk, intézményeink is legyenek városiak, mert azt csak csúfolják városnak, amely e rangsorba illeszkedik és falusias institúciói vannak. Hogy a városi jelleg kötelezettségeket ró ránk, abban sincs érthetetlenség, hogy e városi kötelezettségek elviselhetetlenül terhesek, azt is keservesen érezzük mindannyian. Hiszen alig van közgyűlésünk, amelyiken elég csinos összegeket meg ne szavaznának hol erre, hol arra a célra. Csak a legutóbb tartott közgyűlés is különféle címeken 10.794 kor. 40 falit utalt ki. Hova fog ez vezetni ? Kiadásaink rohamos emelkedését csak ugy birjuk elviselni, ha elsősorban olyan forrásokról gondoskodunk, amelyekkel a közköltő aranykulcsát lejjebb szállíthatjuk; másodszor pedig, ha az adózó alanyokat, a város lakosságát vagyonilag oly erőssé tesszük, hogy alkalmas expozitúrákká vállnak a mindinkább fokozódó közterhek viselésére. Szóval alkalmat nyujtunk a város polgárainak a vagyonosodásra. A jelen körülmények között nem számolhatunk a város polgárainak a zsebére. A másik oldalon pedig egyre félelmetesebben sürgetnek olyan dolgok, amelyek megvalósítása tetemes áldozatába kerülne a városnak. Miből fogjuk mindezt előteremteni, ha eleve nem gondoskodunk azoknak ö legalább részbeni fedezéséről ? A városi, a községi pótadót emelni nem lehet, — ezt mindenki érzi. Ez tyúkszem, amelyre ne lépjen senki, mert fáj. Nagykőrös és Nagybánya városok már több mint egy negyedszázad óta élvezik a községi takarékpénztárak áldásait. Miért tehát azaz ideges összerebbenés nálunk, ha valaki ezt a kérdést felveti ? Egy pár nagy részvényes ideges, de alaptalan félelme ez a konkurrenciától. Csakhogy a köznek nagy érdekei előtt, e különben sem igazolt idegességnek meg kell szűnnie. Jól fundált takarékpénztárak — mint aminők a mieinkek is -— kibírják a községi takarékpénztárak konkurrenciáját annál is inkább, mert a községi takarékpénztár épen jellege miatt egész sereg takarékpénztári üzletágat nem is frekventálhat. Nincs mit félni tehát a községi takarékpénztáraktól. Mi azért minden ilyen kérdésben tapogatódzunk, nyavalygunk. Ahhoz azonban nagyon is értünk, hogy belovaljuk magunkat városi kötelezettségekbe, amikor elég lenne falusi életet élnünk. Ahol a város fejlesztéséhez nincsenek természetes feltételek: ott balfogás városdit játszani. Mert itt is Aesopus meséje következhet be az, amikor a béka olyan nagy akart lenni, mint az ökör. Ne tessék benne trivialitást találni, hiszen minden hasonlat sántít. Tanítóink memoranduma A közelmúlt napok nagy csalódást hoztak tanítóinkra. A törvényhozás meglehetős mostohán bánt el velük. Különösen a felekezeti iskolák tanítóit mellőzte a fizetésrendezésnél a tőle már szinte megszokott módon. Mégis érthető elkeseredést szült a mellőzés az ország hitvallásos tanítói között. Lázasan döngették a törvényhozás kapuit, hogy emberségesebb, méltányosabb fizetésrendezést eszközöljenek ki, de minden igyekezetük kárbaveszett. Fügét mutattak és nekik azt a fügét el kellett fogadniok. xA törvényhozáshoz többé nem fordulhatnak, mert ott süket fülekre találtak. Megpróbálják tehát a hitközségnél előadni sérelmeiket, melyeket egy memorandum keretében sorolnak fel. xA memorandum egy-egy példányát minden iskolaszéki tagnak megküldik. Szomorú képet tár elő a memorandum. Ép azok küzködnek a mindennapi élet súlyosan nehéz gondjaival legjobban, akikre rábízzuk gyermekeink nevelését, oktatását, tanítását. Pedig a nevelés, oktatás és tanítás követeli meg elsősorban, hogy munkásainak mennél gondtalanabb életet biztosítsunk. Mit várhatunk és mit várhat a kultura, ha annak a tanítónak máról-holnapra csak tengődés az élete, ha azt a tanítót a — Azt megengedem, — válaszolt hidegen a Mylady, de visszautasította volna, ha tudta volna ? — Azt nem mondhatom, de bizonyára máskép lett volna minden; ő udvarolt nekem és megkérte kezemet. — Erről már ne beszéljünk bővebben; nem azért jöttem, hogy fiamat védelmezzem; sőt elitélem. Az a kérdés, hogy miféle kárpótlást kiván csalódásáért ? A Mylady pöffeszkedve vette elő reticulejéből a chequekönyvet. Azt hiszem a chequekönyv lapozgatása volt a grófné legnagyobb tévedése. Sewell Maryt a chequelapokkal való sértegetés harcra ingerelte; csak mosolygott és már nem félt. — Sajnálom, Mylady, de más ut nincs. — Mit akar mondani, leányom ? — Azt, hogy én nem akarok csalódni; mi szavunkat adtuk egymásnak; ha ő gentleman, bizonyára meg fogja tartani szavát. Erre a grófné elkezdett a józan észre hivatkozni, mint a/.t mindenki teszi, mikor már későn van. A nagy társadalmi különbséget emlegette. Mary pedig ugy látta, hogy egy grófi korona megéri a harcot. — Nem vagyok uri leány, — mondá nyugodtan, de becsületes családból származom és azt hiszem, én is lehetek még ép oly művelt hölgy, mint mások. Én szivből szeretem az ön fiát és ő sohasem fog különb feleséget kapni, mint én. — Azt hiszem, jó leány, magának elment az esze; én nem akarok itt perlekedni. Fiam tudni fogja családjával szemben kötelességét. Most megyek. — Jól van, — felelt hidegen Mary és kinyitotta az ajtót, — majd meglátjuk, ki nyer. Amily bátor volt Mary az ellenséggel szemben, époly gyengének érezte magát a grófné távozása után. Az ifjú lord fényképére tekintett; csinos előkelő megjelenésű fiatalember, de semmi bátorságot és erélyt nem árul el, amellyel meg tudna állni anyjával szemben. Ebben az egyenlőtlen harcban csak fortéllyal lehet győzni. Mary leült és levelet irt az ifjúnak egy diplomata ravaszságával; tudta, hogy a levelet nem a címzett, hanem a grófné fogja először olvasni. A levélben semmi érzelgősnek helye nem volt. — Nem akarom önt zaklatni, ezt büszkeségein tiltja; nyilatkozzon saját szavaival, hogy akarja-e az eljegyzést fenntartani és a házasságot megkötni, vagy nem ? A grófi család épen Londonban tartózkodott. Az anya felbontván a levelet jól eső érzéssel olvasta el s azután gondosan lepecsételve, átadta fiának. Mindenesetre kényes dolog a házassági igéret és az álnév alatt való szereplés; ha kitudódna, minden ujságiró erről irna és az ügyészséggel is baj lehetne, de hát majd csak sikerül a kérdést megoldani, gondolta a grótné. — Örülök, hogy a lány mégis meggondolta a dolgot, — mondá fiának. Valamit tenni kell érdekében; ide hivatjuk, aztán beszélsz vele. A leányt meghivták és a grófné szivesen fogadta; bevezette fia szalonjába, ő maga kiment, de az ajtóban hallgatózott. Mary leült, a lord ijedten támaszkodott előtte; mélységes csend ... A leány előveszi a világ leghelyesebb zsebkendőjét, arcát betakarja és sir. Erre a lágyszivü lord térdre esve, átkarolja menyasszonyát, átkozza sorsát, a rangot, saját anyját. Rögtöni titkos házasságot ajál, de hát hogyan ? Szökést emleget, de hisz a lord erszényét az édes anyja gondozza! — Hiába, mégis csak őt kell feleségül vennem! sóhajtá az ifjú gróf. — Ki az ? — kérdé Mary csodálkozva. A lord feltárta a helyzetet; a családi javak tele vannak adóssággal; egy dúsgazdag pénz-