Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-03-24 / 13. szám

6. PAPA ES VIDEKE. 1912 március 10. véleményt is! Ezt pedig a dolog természete szerint nem nevel a keresztényellenes, sőt még a katolikus dolgokat vállveregető leereszkedéssel tárgyaló sajtó sem, hanem csak a kertelés nélkül bevallott katolikus sajtó. Kövessük a még romlatlan lelkű ifjúság példáját, mely a X. évfolyamát élő »Zászlónk« cimü ifjúsági lapot 23—24 ezer példányban rendeli. Eía legalább ugyanezt mondhatnók az »Alkotmány«ról, egyetlen nyíltan katolikus napilapunkról; az »Etet« cimü, kedves szépirodalmi és közműveltségi képes heti folyóiratunkról; komoly, tudományos színvonalú Katolikus Szemlénkről; a magyar kat. urilányok magas nívójú folyóiratáról, a Nagyasszonyunkról; meg a már olvasni tudó kicsinyek bájos kis lapjáról, a Kis Pajtásról! Éppen hogy élnek, pedig azon a pénzen, min ellenségeinket gazdagítjuk, csodákat tudnának művelni; viszont bennünk meg kifejlődnék az az egységes és parancsoló katolikus közvélemény. De fájdalom, — úgy látszik — még nem mult el az úgynevezett »felvilágosultság« divatja, sőt divatba jött az úgynevezett »szabadgondolat« hóbortja is. Igen, nagyrészt ráillik a mai korra is a protestáns Macaulay-nak, a nagy angol történetirónak szava: »Az óhitüség csakhamar tudatlansággal s bárgyusággal lett egyértelmű. Ép oly szükséges volt egy művelt férfi jelleméhez, hogy megvesse hazája vallását, mint hogy irodadalmát ismerje«. Sőt még a jóakaratú katolikusok is olyan szemérmesek, bátortalanok, ha kat. közügyről van szó... Tudom, azt mondják erre: járjon elől a papság jó példával! Hát, hiszen ez igaz, azoknak elsősorban kötelességük, még pedig hivatalbeli, szent kötelességük. De ha érdekről van szó, ha családjaink, a jövő nemzedék, az utódok nyugodt, boldog művelődését, kultúrális fejlődését tekintjük, hát ak- 1 kor a világiak utódain, unokáin áll i majd bosszút az elődök minden, még j pillanatnyi mulasztása is! Mondom, ez j állítás hangsúlyozásával nem akarjuk a | papságot felmenteni kötelessége alól. A világért sem! De azok ellenében, akik a papsággal szemben oly magasra srófolják fel igényeiket, ki kell emelnünk, hogy ők is koruk gyermekei. S ez a kor éppen nem mondható minden tekintetben szeplőtelen, önzetlen, hitből élő kornak. Nem elnéző, hanem megértő szemmel kell tekintenünk bennük is az embert előforduló hibáival együtt. Aztán meg ne mindig a Péter tagadásával, meg a Júdásokkal, Saulokkal hozakodjunk elő!! Éppen azért akarunk kat. autonómiát, hogy ne a felekezetlen állam felekezetlen, sőt sokszor ellenséges érzületű kormánya ültesse nyakunkra az ő szájaize szerinti lelki vezetőket, hanem azok kinevezése történjék hivő, egyházias szettemben. Ehhez talán egy szabad állam polgárainak mégis volna valami kis közük! Ha tehát felkaroljuk a kat. sajtót, nevelünk magunkban erős, katolikus érzést, gondolkozást és ügyeinkben való tisztánlátást, akkor bele tudunk kapcsolódni országos mozgalmainkba, szervezeteinkbe, akkor egy-egy kósza hir, egy-egy rossz példa nem tesz kishitüekké bennünket, hanem hatalmasan, bátran, s ami a fő, kitartóan tudjuk követelni életbevágó, közös érdekeinket; akkor — ha kell — folytonos, országos zaklatásainkkal is ki tudjuk csikarni az autonómiát. Addig, ha vetnek is elénk valamit, az csak bús, vértelen, zörgő csontú árnyéka lesz az önkormányzatnak, autonómiának. Míg az az alvó tizenkét millió felébred, ha ugyan felébred; míg az a parancsoló szavú kat. közvélemény s e közvéleményen alapuló együttérzés és egyetértés is kialakul, — ha ugyan kialakul valaha — addig is a meglévő s éber kat. tábornak sajtójában, szervezeteiben, szövetségeiben állandóan napirenden kell tartani ezt a rendkívüli fontos ügyünket, s fáradságot nem ismerve munkálkodnunk rajt, hogy a katolikus közönség elméjébe, szivébe rang- és osztálykülönbség nélkül minél hamarabb, minél nagyobb terjedelemben s minél élénkebb tudattal eljuttassuk az autonómia jogos, szükséges voltát s feltárjuk előtte annak akadályait. E 3 dologról majd a jövő számunkban! x. Trombitaszó az éjszakában. — Irta: Kincs István. — A mi Miskánk élettörténete igen egyszerű Apátlan, anyátlan árvának született; apám úgy vádolta magához kegyelemből; velem együtt járratta iskolába s a gyerek tanult is meg nem is. Tanult annyit, mennyi elegendő leszen neki, ha majd mint béres pattogatja ostorát a címeres ökrök után. Mert hát béresnek készült. Hanem aztán eltévesztette hivatását. Kitűnően tudott fúrni, faragni, hanem az asztal mesterséghez mégsem érzett csöpp kedvet is; még jobban értett a trombitás mesterséghez, de annak se vehette valami nagy hasznát, mert tizenhárom esztendős kölyök nem kell katonáéknál még trombitásnak se , a cigányok meg minálunk mind hegedültek. A trombualást úgy tanulta meg, hogy mihozzánk egyszer valami három hétre egy huszártrombitást k\ ártélyoztak be. A huszár emberséges ember vott, szívesen trafikált velünk és engedte, hogy a trombitájával elbibelődjünk. Jómagam s< minire se mentem azzal a szerszámmal, ham-in Miska, akár csak neki teremtették volna v\ h rezes portékát, harmadnap már úgy fújta, hogy a huszár összecsapta két kezét s azt mondta: — Derék gyerek vagy, öcsém, te még sokra viheted az életben. Hanem ugyan mire vihette volna ? A huszárokat elvitték, velük ment a mi trombitásunk is s mi megmaradtunk, amik voltunk, megmaradtunk egyszerű kisvárosi gyerekeknek. Miska erősen készült a bérességre, engemet meg diákiskolára adtak. Egy-két évre rá megtartották Kőszegen a királygyakorlatokat. Annyi katonát még nem láttam egy kupacban, mint amennyit oda összevontak. Teli volt különben a vidék minden faluja is; azt se tudták, hova rakják őket. Minálunk, Felsőpulyán már mindent megettek, hanem azért egyre éltesebb és éltesebb csapatokat hoztak a nyakunkra. Lődözni meg annyit lődöztek, hogy ha minden ágyúnak meg puskának magja lett volna, akkor ember onnan ép bőrrel meg nem menekül. Egyszer azután mintha csöndesebben csinálták volna; a vidéken nent mutatkozott semerre ellenség. A vezér, maga volt Jenő főherceg, pihentetni akarta csapatait. El is aludtak mindnyájan; ágyuszóval sem lehetett volna felverni őket. Hiába no, a test is ntegkivánja a magáét. Hanem ha az ágyuszó nent is keltette volna, a trombitaszó fölkeltette őket; ugy tiz óra tájban éjjel alarmot fújtak. Kisérteti borzalommal búgott végig a vészjelzés csöngő szava az egész mezővároson, ment utcáról-utcára s a bakák, huszárok ész nélkül ugráltak ki a pajtákból, istállókból. Dühös igyekezettel gyülekeztek a Főtéren. A tisztek kerültek meg legkésőbb; legtöbben a plébánosnál mulattak délután, nekik is jól esett egy kis pihenés. Most azért ijedten kérdezték, nti baj ? Hol, merre az ellenség? Senki se tudta megmondani. Maga a főherceg is másoktól tudakolta. Ki és miért fúvatta az alarmot? S a tenger kérdésre nem akadt garas ára felelet. — Hozzátok a kürtöst! — parancsolta a vezér. De honnan hozzák, mikor a kürtösök úgyis mind együtt voltak! Egyik sem vádolta el, hogy ő fújta volna az alarmot! A dolog egyre cifrább lett. A vezér idegeskedett, a tisztek dühösek voltak, valamennyi csapat meg tanács nélkül állott.