Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-12-22 / 52. szám

22. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 szeptember 22. európai feszültség rémes képeit és a pénzdrágaság kisértetét. Keljen már végre szárnyra a jó kedv és le az elszontyorodott szivekkel! Csengjen újra a Katolikus Kör pénztálcáján és a Füredi Kálmán cimbalmán az arany és pengő! Hozzon össze bennünket a szeretet, a jó kedv és a művészet tündér múzsája! A reggelig való táncot a következő műsor előzi meg: 1. Prolog, Szelényi Józseftől. Szavalja Tóth Annuska úrhölgy. 2. Énekszámok. Előadja Pápa város varázshangú vegyeskara. Megjegyezzük, hogy ennél a számnál nemcsak a hangok harmonikus melódiája, hanem az énekkar hölgytagjainak bájos szépsége is elbűvölő igézettel tölti el a hallgatókat és nézőket. 3. a) Pengolese: Ária. b) Popper: Chanson Villagoise, gordonkán előadja Bergmann Sándor úr (Budapest). 4. Liszt: Rigolettó-Paraphrasse, zongorán játsza Trombitás Gyula úr (Budapest). 5. Bizet: Carmen-je, énekli rajkai Keömley Bincike úrhölgy (Budapest). 6. Zeneszám, előadja a pápai vonósötös úri társaság. 7. Énekszám, előadja Tóth Annuska úrhölgy, kit az utóbbi évben már elirigyeltek tőlünk Győr, Pécs, Szombathely, Veszprém és egyéb kultúrvárosok egyesületei. 8. Popper: Magyar Ábránd, gordonkán előadja Bergmann Sándor úr (Budapest). 9. Hendel: Largoja, énekli rajkai Keömley Bincike úrhölgy (Budapest) zongora és gordonka kísérettel. Ezen számban együtt lép fel a három budapesti vendégünk. Éljenek! 10. Énekszám, előadja a pápai vegyeskar. Belépő jegyek ára: I—

III. sorig 5 kor., IV—IX. sorig 4 kor., X—XVII. sorig 3 kor., állóhely 2 kor. A jegyek Hajnóczky Árpád úr könyvkereskedésében előjegyezhetők és a táncmulatságra is érvényesek. Hol itt a drágaság hölgyeim és uraim, ahol ennyi művészet után még reggelig táncolni lehet potom öt koronáért. Kereskedő urak elő az estélyi kelmékkel, mert már a hölgyek válogatni akarnak. Hogy az ördög táncoltatná meg ezt a sok pápai bankot és szövetkezetet, hát minden pénzt oda hordjanak ? Siessen mindenki jegyet váltani, mert akinek nem jut, az legfeljebb csak az újságból olvashatja milyen jól mulattunk. Varga Rezső a vigalmi bizottság elnöke. = Jelenlés a csatornázásról. A főjegyző a múlt héten terjesztette be a csatornázásra vonatkozó jelentését. A v. tanács a jelentéshez képest felterjesztést intéz a belügyminiszterhez, hogy a földmivelésügyi minisztérium által készített csatornázási tervek keresztülvitele elé nem gördít-e akadályokat és a szenyvíz üllepesztés esetén a Tapolca patakba bevezethető-e ? Az utolsó éjféli mise. A felhők parazsa már alig pislákolt az égen, de az öreg Szabó András ma este nem gyújtott lámpát; odatipegett a pirosló arcú kályha mellé egy karosszékbe s nézte a kavargó lángnyelveket, hallgatta a vigan lobogó tűz pattogását. Valami ujjongást, valami titkos melegséget érzett ő is, hiszen ma Karácsonyeste van. És ez az est a szeretet, a béke estéje. Valamikor, azon a szent éjszakán angyalok hirdették: Békeség a földön a jóakaratú embereknek! — s azóta, mintha láthatatlan angyalsereg szállna le ilyenkor, lelopódzik minden Karácsonyestén a béke, belesugárzik a lélekbe, hogy eltöltse melegséggel, szeretettel, boldogsággal. Szabó András lelkén is kopogtatott, körülsimogatta édes öleléssel. S az öreg tanító mosolyogva fogadta, hiszen várta; tudta, hogy el kell egyszer ismét jönnie. Mikor hitestársa kidőlt mellőle néhány évvel ezelőtt, úgy félt, úgy remegett, hogy ez a béke is sirba száll vele. De ezt nem engedte. Akkor még nem a városban lakott, hanem falun. Tanított s az a kacagó, vidám gyermeksereg rásugározta derűjét az ő szomorúságára is. Igy Karácsonyestén összehivogatta magához a falu szegényebb gyermekeit s a csillogó karácsonyfa alatt elbeszélte nekik a kis Jézus születését, földre leszállását. Micsoda boldogság volt nézni azt a sok ragyogó gyermekarcot, amint mesehallgató szemükkel rajta csüngtek, s a béke megújhodott az ő lelkében is, mikor boldogságukban gyönyörködött. És milyen ez a Karácsonyeste csak a tavalyihoz képest! Üres, kihalt a szoba, hiszen még karácsonyfa sincsen benne. De kinek is kellene ? Mikor néhány hónappal ezelőtt nyugalomba vonult, oda hagyta a falut, s ide, a legközelebbi városkába tért megpihenni. Leverten búcsúzott el az iskolától, a gyermekektől, a falutól. Az a beszédes négy fal, hol férfikora legjavát töltötte, azok a mosolygó gyermekarcok rég' a lelkéhez nőttek, oly nehéz volt tőlük elszakadni! A fák lombjai mintha azt bólintgatták volna feléje: Isten veled! a viszontlátásra! — de az ő lelkében nem támadt visszhang, legfeljebb egy kicsorduló könny árulta el a gondolatát: Mit áltattok engem? Én megyek — meghalni... A láng egyre tutolt a kályhában. Az öreg tanító meg hallgatta, mit beszél. Valami muzsikás sirás hatott a fülébe, maga is szeretett volna sírni a lelke békéjeért. Egyszerrn harangszó verte föl álmodozásából. Elsőt harangoztak éjféli misére. Az ablak alatt halvány árnyak suhantak el: az emberek a templomba siettek. Tavaly ilyenkor ő is odakészülődött, hiszen ő orgonálta, ő kezdte meg az éneket: Tiszta csendes éj vala... A kis falu népe már gyülekezik, siet az Isten háza felé ... Egyszerre kimondhatatlan vágy lepte meg a lelkét: neki is ott kell lennie! Ez talán az utolsó Karácsonyestéje, ezt ott akarja tölteni abban a közeli faluban, abban a jól ismert kis templomban. Magára kapta a kabátját, kalapját, aztán kisietett az éjszakába. Erős, hideg szél fogadta odakünn. Havas, fehér tisztaság borult a földre, az éjszaka sötétjét a csillagok ezre sugározta be. Szabó András szinte menekült a nagy, komor házak közül. Léptei alatt ropogott, csikorgott a hó, arcát pirosra csipte a hideg, de a vágy egyre űzte, egyre hajtotta. Tagjaiban fiatalos erőt érzett, egy lassú templomi ének is hivta, csalogatta. Egyre meszszebb hagyta maga mögött a várost. Az országúton egy lélek se járt, csak a szél állta útját néha-néha. Legyűrte, megbirkózott vele. Távol integetett már a kis falu apró fekete házaival, melyeknek kivilágított ablakai, — mint sápadt csillagok — az irányt mutatták. Majdnem a célnál volt, mikor megbúgott a harang. Igen, ez már ismerős hang, ezt érti az ő lelke! Szinte szaladt a templomba, a kórusra, föl az orgonához. A ta'nító elbámult öreg elődje megjelenésén, de szó nélkül átadta neki a helyét. A férfiak összesúgtak: Megjött a Szabó András éjféli misére! De Szabó András mit törődött ezzel. A csendbe belecsengett a misét jelző csengetyü szava, meggémberedett ujjai végigsiklottak a billentyűkön s játszott, ahogyan a szive sugallta, ahogyan a lelkében élt. Sóvárgó epedés, remegő bánat panaszos szava sírt végig a templomon az elhagyottság minden keserűségével: így várta az emberiség a földre szálló Messiást, így jött ide ő is; aztán a megnyílt mennyország összeölelkezett a földdel: leszállt az isteni Kisded, a szomorúan zsongó dallam örömujjongássá nemesült, s az öreg tanító ajkán megcsendült az ének: Krisztus Jézus született, örvendezzünk... A nép apraja-nagyja folytatta. O meg velük énekelt. De hirtelen fárasztó, édes zsibbadás szállta meg; az orgona hangja, ez a csodás álomzene, mely visszahozta lelkébe a békét, egyszerre elakadt,— s az énekbe merülő nép talán észre se vette, hogy nem Szabó András játszik már az orgonán ... ...Újra Karácsonyeste van. A hold fehér fénylepedőt terít a világra. Éjféli misére csendül ismét a harang. A szél azonban elelkapja hangját, a hópelyhek meg egyre sűrűbben hullanak a földre, a temető egy új sírjára, mintha csak attól íélnének, hogy a hivő szózat az öreg Szabó András mélységes álmát megzavarja ... Tomor Árkád. Kérelem a városi hatósághoz. Krisztus születésének éjszakáját a katolikus világ virrasztással, éjféli misének hallgatásával szenteli meg. December 24-ének estéjén, tudvalévő, nagy tömegek járnak az utcákon, a hívek ezerszámra látogatják városunk három katolikus templomát. Igen megokolt lenne tehát, ha a városi hatóság dec. 24-én este, legalább is éjfél után 1 óráig égve hagyatná az összes utcai lámpákat. Jó lenne, ha az illetékes kat. tényezők ez irányban szintén kérelemmel fordulnának a városhoz. Hisszük, hogy kérésünk nem talál süket fülekre!