Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-02-04 / 6. szám

9 1912 február 4. Fegyvercsere. (Befejező közlemény). II. Mult közleményünkben igyekeztünk úgy beállítani a szocializmus s általán a szociális munka kérdését, hogy kitűnjék nagy, históriai jelentősége s világossá legyen, hogy benne az élni akarás, érvényesülés egyetemes természeti törvénye nyilatkozik meg. Ilyen nagy jelentőségű lévén a dolog, mi az oka már most, hogy az egyház nem volt volt kezdeményező e téren; vagy legalább miért nem állt oda mindjárt születésekor a modem szociálizmus bölcsejéhez ? Hiszen az egyház volt kezdettől fogva a legideálisabb, a krisztusi szociális munka hordozója, első harcosa! Hiszen ma is elküldi nemes elszántságu fiait minden tájára • a világnak, hogy ezer veszéllyel, nélkülözéssel szembeszállva lerakják a felebarát-mentésnek, a krisztusi emberszereteten, humanizmuson felépülő, igazi művelődésnek alapjait. Az erkölcsi alapot nélkülöző modern világ ezt úgysem tudja megtenni, akár a népfajokat irtó »folyó tűzzel« — indián műszó — pálinkával próbálkozik is meg; akár cikázó, villámló tüzével, halálthozó puska- és ágyucsöveivel, srappnelljeivel, vagy a »kulturátlan« országok feldarabolásával kísérletezik is. Ma is odaállítja ez az egyház önfeláldozó fiait, hófehér, de egyúttal hős•ielkü leányait a pusztulást, a halált lehelő betegek mellé, mit pénzért, érdekből megtenni nem lehet. — Ezt az igazságot a napokban Párisban a zsidó főrabbinak kellett hangsúlyoznia, az apácákat neki kellett védelmébe vennie! — Ez az egyház ma is tanít, nevel, lelkipásztorkodik. Mind ez ..szociális munka! Honnan van hát, hogy a modern szociális alakulásban mégis kész, még pedig ellenséges helyzettel áll szemben az egyház? Ennek okát — infra et extra muros — részint az egyházban, részint a modern szociálizmusban kell keresnünk. Az egyháznak isteni alapítású, immár kétezredév hagyományától megszentelt s hogy úgy szóljak, megmerevült, vagyis határozott formába alakult szervezete, hierarchiája van, mely az egész földkerekségre kiterjed. E szervezet szellemében tehát természeténél fogva van bizonyos konzervativizmus. De hogy az egyház, mint ilyen, csak a természetellenes, merész ugrásoktól óvakodik s a természetes, józan fejlődésnek barátja, azt kétezer évnek számtalan példája bizonyltja. Ha a modern szociálizmus és a sajtó felismerésében, felkarolásában kiesett szerepéből, annak az az oka, hogy a belső szervezkedés, a felépülés teljesen lekötötte erejét, érdeklődését. A nagy vallási forradalmak; ellentétes világnézetek; az egyházat is megrendítő napoleoni harcok, törekvések; szabadságharcok; az új helyzetek folytán mindenfelé szükségessé vált szervezkedés, az egyház és az egyes államok viszonyainak rendezése bizony elvonták az egyház energiájának legnagyobb részét az úi társadalmi alakulásban való vezetéstől. S épen az egyháznak ezt a lekötöttségét használta fel a szabadkőművesség, hogy a humanizmus örve alatt saját valláserkölcs-ellenes tendenciáját beleoltsa a keletkező szociálizmusba s hogy annak nagy problémáját a saját szellemében igyekezzék megoldani. A szociálizmus — mint az elnyomott tömegek egyesülése — ha idején ki nem elégitik, már önmagában tekintve is keblében rejti az erőszak, a forradalom csiráját. így a szabadkőműves szellemmel, vallásellenes irányzattal egyesülve pedig félő, nem fajul-e teljes anarchiává. Lehetetlen azt a tünetet, illetőleg határozott, tudatos törekvést is fel nem fedezni a szociálizmus irányitóiban, hogy a figyelmet bizonyos osztályról, körökről, a pénz igazi birtokosairól el akarják terelni az által, hogy elsősorban a gyűlölt klerikáhzmust, papi vagyont, másodsorban a magát lejárt mágnásosztályt, főúri vagyont akarják kiszolgáltatni, koncul odadobni az öklüket szoritó szociálistaknak. Igaz, hogy az az érzékeny feljajdulás mit mostanában a papi birtokok parcellázása alkalmával hallunk, amellett tanúskodik, hogy inkább a maguk számára szeretnének, — ha már nem szekularizálni, — legalább parcellázni. Feledik e lelketlen izgatók, a társadalom békéjének e megrontói, az állam alapköveinek e megőrlői, hogy az izzó szenvedélyek e felszitásával kétélű fegyvert adnak a félrevezetett tömegek kezébe, melyet ellenük fog visszafordítani. Ezt látjuk a ki nem elégite t francia szociálistákban. Vigyázzanak, a láva fejükre fog visszahullani. Maguk az izgatók, kiknek rejtett céljaik vannak, kiknek nincs kielégítve ambíciójuk, kik feltörekesznek az elvakított tömegek vállán, mondom, ők maguk tudják legjobban, hogy a hatalmat elnyerve az igért légvárakat nem valósithatják meg, hogy kénytelenek a rend, a józan ész, az erkölcs nagy törvényeit respektálni. Ugyancsak a francia példa, az egymásután bukó kormányok igazolják ezt az állításunkat is. S ha a katholikus magyar nép szervezkedését s lelke mélyén lappangó érzelmeit tekintjük, továbbá az egyre nagyobb szábásuakká fejlő nagygyűléseket, tiltakozó gyűléseket nézzük, a másik oldalon pedig a hivő nép, a magyar kereszténység folyton megujuló, szemérmetlen provokálását, akkor lehetetlen a terhes vihart meg nem sejtenünk, s az egyre szaporodó összeütközésekben villamos kisüléseket, a távolból morajló vésznek előjeleit meg nem látnunk. Pedig az összeütközés, a meghasonlás, a forradalom követni már. Lába összeroskadt: a zöldelő gyepre dült. — Hagyj itt pihennem, gyermekem — kérte fiát imára kulcsolt kezekkel s azután megemelte azokat az ég felé. — Mindenható Isten — imádkozott megrázó bánatossággal — ha már nem engeded, hogy őt újra és utoljára lássam, köszönöm legalább, hogy ide vezettél. Látom számkivetése helyét, egy levegőt szivok vele újra, elrebegem, •hogy vétkeztem s bűnhődtem is" érte nagyot. Fiam, édes fiam! . — Parancsolsz anyám ? — kérdé a gyermek, kezét az ölében nyugvó anyának forró homlokára illesztve. — En meghalok. — De anyám! — rettent meg az ifju. — Ne félj, hisz jó az Isten, tudja, mit csinál. Anyádat elveszi, de visszaadja édesatyádat. Nézd, . ott lakik, ott lenn a völgyben. Kérdezd meg, merre van Medveczky Sámuel. Van szive, nemes ember volt mindig, keblére öleli hozzá méltó gyermekét. És ha ott pihensz, ahol én már nem pihenhetek, ha hallod szive verését, mely egykor értem dobogott, oh akkor mondd el neki, hogy megismertem, utolsó szavánál ismertem meg s kerestem is. Tíz hosszú esztendeig bolyongtam veled, mint valóságos őrült utána s most, hogy a bújdosók nyomra vezettek, most megelégelte az Ur szenvedésemet. Mondd meg neki, ne szidjon, ne átkozzon, mert én azt... azt meg nem érdemlem. Oh vidd el hozzá a haldokló utolsó kérését, bocsásson meg annak, kit egykor annyira szeretett. Szegény asszony hangja mindegyre gyöngült. Tekintete bizonytalanul révedezett maga körül. Csak egyszer... mintha villám cikkázott volna meg benne, utolsó erejét összeszedve, hirtelen fölegyenesedett. — Hah! — kiáltott a kétségbeesés hangján. — Krisztina! — hangzott idegen ajakról. S a következő pillanatban egy őszbeborult ember borult a fiu mellé, kikapta drága terhét öléből és szivére szorította. —Krisztinám, drága feleségem, így kell egymást viszontlátnunk ? A bokor mögül lépett elő, hol tanuja volt a haldokló asszony utolsó panaszának. Többet nem is rebegett már ajka. Halvány arca átszellemült, ajka körül mosoly játszott, akárcsak új életet akarna kezdeni a földön, épen mikor szive megszűnt dobogni. — Vége van — mondá bánatosan az öreg ember — jer, fiam, imádkozzunk. Es imádkoztak, Imádkoztak annak a nemes asszonynak galamblelkéért, ki akkor vesztette el férjét, mikor épen megtalálta. S mikor az ima már megkönnyítette fájdalomtól terhes szivüket, apa s fiú akkor ölelkezett még csak össze. Soká tartott az ölelkezés; nehéz ott hamar elszakadni egymástól, hol két sokat szenvedett szív öszszeforr. Mikor leváltak egymás kebléről, az apa vette föl a szót: — Ássuk meg ketten a sírt neki. Megállj, fiam, mindjárt hozok szerszámot. Addig őrizd a drága halottat. Elsietett le a völgynek. Félóra múlva visszatért fejszével, ásóval, kapával. És elkezdték a sírt ásni. Munkaközben egyszer csak meghökken az Öreg. — Hallga! — mondá, fiát figyelemre intve — nem hallod a tárogatót ? Béla figyelt, de nem hallott semmit. — No, nem hallod ? — Nem én, apám. Medveczky Sámuel fejét rázta s tovább dolgozott. Kevés vártatva megint elkezdte: — De most csak hallod, fiam ? — Mit, apám ? — Hát a tárogatót.