Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-12-08 / 50. szám

1912 november 10. PÁPA ÉS VIDÉKE. Elvégre is a közönség a mi gazdánk. Ha a gazda többet kiván, többet adunk. Állandóan nyolc oldalt nyomattunk. A kiadás rögtön leiszökött 1664. koronára. De azért nem emeltük az előfizetési dijat. Egyszer csak teljesült a régi kívánságunk. Búcsút mondtunk Czellnek, haza jöttünk Pápára. De örömünkbe üröm vegyült. 2080 koronát kellett évenkint kiizzadnunk. Válság elé került a lap. Számítsunk még ezer koronát az igazán nyomorúságosan dotált szerkesztői és kiadóhivatalfőnöki tiszteletdíjra, a postaköltségre, irodai kiadásra, lapkihordó fizetésére — Uram Isten, honnan teremtünk mi elő 3000 koronát? Okosabbat nem tudtunk hamarjában kitalálni, — azon melegiben kiküldtünk egy — kigondoló bizottságot. Sokan már akkor úgy akarták kettévágni azt a bizonyos — Pápán készült — gordiusi csomót, hogy fel kell emelni az előfizetési dijat, aztán punktum. Igen ám, de hátha a közönség is azt találja mondani: Köszönöm a lapjukat. Tartsák meg maguknak! Pont és punktum! Zavarunkból kisegített bennünket bíboros megyéspüspök Urunk bőkezűsége, aki azóta évi 400 koronával támogatja a pápai katolikusok orgánumát. Igy aztán szép csendesen eléldegéltünk mostanáig. Ámde újra ott vagyunk azon a bizonyos válaszúton, melyen még a mesebeli Herkules tudománya is Isten őrizte, hogy csütörtököt nem mondott. 1913-ban jan. 1-től kezdve már évi 2600 (mindent beleszámítva, legkevesebb 3600) koronát fizet a Pápa és Vidéke. Tehát közel háromszor annyit, mint kezdetben. Ez már sok. Nagyon sok. Ilyen terhet csak a legnagyobb kockázat mellett vállalhat magára a lap a régi előfizetési díj mellett. Mit csináljunk? Agyonüssük a Stern urat? Kár volna érte. Jóravaló, becsületes ember. Neki is megdöbbentő mértékben emelkedtek a kiadásai. Nem tehet máskép. Viszont a lap vezetősége sem tehet mást, mint, hogy fölemelte a lap előfizetési árát. Mennyivel ? Két koronával. Egy szerény kérdést: Mig a Pápa és Vidéke meg nem indult, járattak-e helybeli lapot a pápai katolikusok? Járattak. Mennyit fizettek érte ? Tizenkét koronát. Sokalták-e ? Nem.' Mennyi lesz ezentúl a Pápa és Vidéke előfizetési ára ? Tizenkét korona. Sok? Hadd mondok el előbb valamit, amit épen ma olvastam csillogó szemmel, büszke örömmel egy Pápáról érkezett levélből. »Tudattuk tagtársainkkal, hogy a kertet a kör tartozik átalakítani. A gazdák azonnal jelentkeztek 83 kocsi kavics ingyen meghordására. Akinek nincs lova, magánmunkára vállalkozott ugyancsak ingyen. Igy tehát nem kerül pénzünkbe az átalakítás«. Miről van itt szó ? Arról, hogy a Felsővárosi Kat. Kör Esterházy Pál gróf nagylelkűségéből aránylag olcsón kap tágas, barátságos bérelt otthont és kerthelyiséget. Ez utóbbit a kör tartozik rendbehozni. S a derék, kedves felsővárosiak széppé varázsolják ezt a kertet ingyen ! A meggyőződésnek micsoda imponáló acélos ereje sugárzik ki a fentebb közölt néhány sorból! A szeretetnek micsoda melegsége, mennyi tűz, mennyi lobogó lelkesedés, önzetlen ragaszkodás árad ki ebből a nemes, férfias, pirosbetüs elhatározásból! íme, itt a fenséges példa! . . . Naponkint 1/

3 krajcárral lesz ezentúl drágább a »Pápa és Vidéke«. Ha túlnyomó többségben intelligens előfizetőink a »saját legszentebb ügyük« érdekében sem hozzák meg ezt a csekély — kikerülhetetlen — áldozatot, akkor — jó éjtszakát! KRÓNIKA. ...mert tiát nem leliet az ember fából, ki kell rúgni a bámfából. Vége a régi, gondtalan vidámságnak! Vége a jókedvű mulatozásoknak! Eltörlik a farsangot! Déva társadalma kiadta a jelszót: legyünk savanyú uborkák s ime a vidéki városok Újvidék, Kézdivásárhely egymás után határozzák el, hogy nem rendeznek semmiféle mulatságot. Szóval fekete farsang lesz. S mindez a lemondás, annyi bájos bálkirálynő-jelölt duzzogása, a rózsaláncokat kötő-szövő Hymen tétlensége kinek a lelkén szárad? Az újvivékiek a sanyarú gazdasági helyzetet okolják. Van benne valami! Az ország valósággal roskadozik a hadügyi terhek alatt. Az általános hadikészülődés is lehangolja az embereket. Ágyudörgéssel, kardcsörtetéssel van tele a levegő s a háború vészes madarai károgva röpködnek a fejünk fölött. Hölgyeim és Urraim! Le a háborúval s fel az elszontyorodott szivekkel! »Ne lágyuljunk«! Az alföldön szokták ezt a mondást a lankadó mulatókhoz intézni. Pápa jókedvű fiatalsága — azt hiszem — nem szorul e biztatásra, mert hát nem lehet . . . Tejpancsoló milliomos. Egy amerikai lap szerkesztősége tavaly azzal az ötletes kérdéssel fordult olvasóihoz: mi történne akkor, ha a világ egyszer arra kényszerülne, hogy teljes 24 óráig igazat mondjon. Egy egyetemi tanárnak az volt a válasza, hogy »a 24 órai igazmondás és igaztevés nagy áldást jelentene«, mert pl. Newyorkban évente 600 millió korona értékű nám ezen mozaik darabok mindegyikét bemutatni, csak egy-kettőt akarok közőlük a kezembe venni. Báró Hornig Károly egyik legkiválóbb tulajdona bámulatos egyházkormányzati bölcsesége, melyet a nagy Simor iskolájában tanult s hosszú püspöki praxisában tökéletesitett. Sok tenni való várt reá, mikor 1888- j ban a nagy veszprémi egyházmegye kormányzását átvette. S ma az a boldogító tudat nyugtathatja s édesítheti meg főpásztori lelkiismeretét, hogy egy nagy egyházmegye szellemi és vagyoni ügyeiben olyan példás rendet teremtett, mely mintaképül szolgálhat akármelyik egyházmegyének. Erős kézre, bölcs tapintatra, türelmes szeretetre volt szükség ide és benne megvoltak ezek az atributumok. De lelkületének alapja és legsajátabb kiverődése kétségkívül páratlan szivjósága, előkelő, igazán arisztokratikus nagylelkűsége. Híveinek, papjainak nemcsak vezére, de legszeretőbb, megértő atyja. Tagadhatatlan, az atyai szivjóság kellő szigorral párosul benne. De ez a szigor nem léhűtő jege, hanem szükséges sava az ő szeretetének, mely megóvja az elerjedéstől és egészségessé, méllyé teszi. De ha büntet is balkeze, jobbja azonnal végig simit s ha az egyik percben szigorát éreztetni kényszerül, ezt is csak azért teszi, hogy a másik percben meg már annál inkább fölemeljen s meleg, nagy szivéhez annál közelebb vigyen. Ilyen finom, ilyen fejedelmi csiszoltságu az ő lelkének csodás óraszerkezete s úgy érzem, hogy amikor ezt irom róla, akkor jellemzem őt a leghívebben és legreálisabban. Két milliót meghaladja eddigi jótékonysága. Már t. i. ennyit sikerült megtudni és feljegyezni az embereknek. Ám azt is érdekes lenne tudni, mennyire rug az, amit az embereknek nem sikerült feljegyezni, mert csak az égben könyvelték el. Egy három vármegyére terjedő egyházmegye rendbehozott templomai, paplakai, modern iskolái, virágzó egyletei s a csak legújabban pazar fénnyel alapjából újjáalakított pompás, ősrégi veszprémi bazilika nyilt világító oszlopai az ő kifogyhatatlan bőkezűségének, mig ezen világító oszlopok mellett, mint a tenger mélyén az igaz gyöngy, némán húzódik meg titkos jótékonyságának el nem számlálható sorozata, a sok titokban letörölt könny, enyhített nyomor, betegek s minden rendű segélyezettek nagy serege. A művészeteknek mecenása, a tudománynak pedig nemcsak rajongó szeretője, hanem valóságos nagybirtokosa. Mint egyetemi tanárról mondogatták hallgatói, hogy »széles tudásu és szellemes professzor«. A nehéz héber nyelvet úgy beszéli mint a magyart. Szellemi tőkéjét akkoriban, a 70-es években a Religióban tette közkinccsé, mely tudományos lap neki szemefénye volt s melyet a tekintély és virágzás legmagasabb fokára emelt. Rendkívüli olvasottságára élénk világot vet a következő kis apróság. Tudni való, hogy a hires veszprémi püspöki könyvtáron kivül óriási magánkönyvtára van. Ugy az egyiknek, mint a másiknak köteteit ugy ismeri mint az apa a fiait, ha még annyi lenne is. Történt, hogy egy alkalommal Pesten időzvén, szüksége lett egy kötetre. Irt érte Veszprémbe, de hogy személyzetét a sokáig tartó s talán meddő keresgéléstől megmentse, hajszálpontosan megjelölte, hogy melyik szobának melyik szekrényében s ennek hányadik sorában, melyik jobbsó és balsó szomszéd művek közt lesz feltalálható a szükségelt könyvecske. Persze hogy megtalálták s expediálták egyszerre.