Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-11-03 / 45. szám

1912 szeptember 15. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. hogy sokszor kiáltó különbség van pap és tanitó kenyere között, ami meg kenyéririgységet szokott eló'idézni. De az itt fennálló méltánytalanságról a pap sem tehet, tehetne csak egy egészséges kat. autonomia, mely a szt. Istvántól papok és »iskolák« (tehát tanítók!) tartására adott nagy egyházi vagyont eredeti rendeltetésére fordítaná. Addig is azonban, mig ez az igazságos állapot elkövetkezik (ha egyáltalán elkövetkezik valaha), a tanítóságnak anyagi jobbléteért való erőlködését elő kell segítenünk, nein pedig hátráltatnunk! Istenem micsoda hatalom lenne a magyar katolicizmus, ha a rendelkezésére álló anyagi erőket odafordítaná, ahová kellene, ahová azt eredetileg szánták; ha lenne anyagilag kedvező helyzetben levő alsópapsága és — tanítósága! Ki elégedetlenkednék akkor ? Ki beszélne az iskolák államosításáról ? Ki szekularizálásról ? Ki birna, miféle ellenség szállhatna szembe akkor a magyar katolicizmussal? Rajta igazán nem vehetnének erőt a pokol kapui sem. Bízzunk a jövőben. Az agyonlőtt plébános nagyon is régi ember volt, a gyilkos tanitó meg egészen új ember. Nem csoda, ha nem értették meg egymást. A fiatal generáció bizonyára más szemmel tekint egymásra, baráti, koilégiális kezet nyújt egymásnak és megérti egymást. S ez tápot ád azon reményünknek, hogy új, boldogabb idők és állapotok fognak bekövetkezni. Ha valahol áll az igazság, hogy Concordia res parvae crescunt, discordia maximae dilabuntur, akkor ez itt különösen áll. Egyenetlenséggel, irigységgel, torzsalkodással csak vajudunk, holott egymást megértő szeretettel, közös megbecsüléssel és barátsággal boldogok is lehetnénk. S virágozhatnék a sivár lelki élet is, meg a szegény magyar kultura is. Miért van szükség Pápán szegényházra. Dr. Lővy László, midőn a »Pápai Hírlap« folyó évi szeptember hó 28. számában »Kórházat Pápán« c. cikkében a száz-féle nyomorban és betegségben sínylődő emberről megemlékezett, bizonyára nem gondolta, mily szolgálatot tett ezzel oly eszme felvetésének, mely ha megvalósul, a legnemesebb hivatásnak, a nyomor megszüntetésének lesz kiinduló pontja Pápa városában. Nem kutatom, százan vannak-e a nyomorban szenvedők; de azt tudom, hogy sokan vannak s rajtuk segíteni kötelesség. A nyomor és szenvedés embereinek egy tipusa jött minap az irgalmas rend helyi kórházába. Látogatásom atkalmával megszólítom őt is s kérdezem körülményeiről. Szegény leverten válaszolta: — »Nincs senkim; se feleségem, se gyermekem, se rokonom; nyáron a mezőn, kazlak tövében lakom és alszom; télen egy hideg istállóban találok menedéket. Nincs, aki egy kis meleg étellel megkínálna; keveset eszem, többet koplalok.« — Azután mintegy kétségbeesve tette hozzá: — »Ha innen kimegyek, felakasztom magamat. Bár megkönyörülnének rajtam s adnának olyan valamit, amitől itt elpusztulhatnék«. Megdöbbentő szavak mindenesetre; méltók arra, hogy minden jóérzésű embert ne csak gondolkodóba ejtsenek, hanem egyúttal tettre is késztessenek. Ez a tett pedig az legyen, építsünk mielőbb menedékhelyet a nyomortól agyoncsigázott emberek számára, akik azon a menhelyen biztos otthonra találnának, ahol meleg ételt kapnának s betegség esetére gyógyszerhez és ápoláshoz jutnának. Akár menháznak, akár szegényháznak neveztessék az, csak mielőbb meglegyen a szegények otthona. Akarjuk hinni, hogy mikor minden j téren a kulturszükségletek megszerzése a főtörekvés, Pápa város érdemes vezetősége a szegények otthonáról sem feledkezik meg; sőt talán előborevalónak tartja ennek, mint az új színháznak megépítését; tudva azt, hogy a felebaráti szeretet parancsa, vagy ha úgy tetszik a humanizmus, főbb kötelességnek tartja és ismeri a szenvedők könnyeinek letörlését, mint a színházi parádét. A szegények otthonának felállításával kapcsolatban megemlítjük még a koldus-ügy rendezését s azt jegyezzük meg, hogy igazán szociális érzésről tesz tanúságot az a város, mely a szegény- és koldus-ügyet idejében közmegelégedésre rendezte. Anonymus. = Árubódé a vasútnál. Viola Józseí az Esterházy-út végén a dohánygyárral szemben árubódé felállítására kért engedélyt. Nem tudjuk, hogy a v. tanács milyen állást foglal el a kérelemmel szemben, de mindenesetre ajánlatos, hogy a kérelem a szépítészeti-bizottság elé jusson. Mikor ez történik, a pap már ott áll az Oltáriszentséggel a mennyezet alatt a Rózsafűzértemplom lépcsőin. Ezután fölhangzik az ének: Ézért ezt a nagy Szentséget Leborulva imádjuk. No most! No most fog történni a csoda! Ez a biztató hang élt folyton a lelkemben: S történt is! Igen Lourdesben csoda történt. Épen akkor, mikor mi magyarok tartottuk a szentséges körmenetet. Kohl püspök úr vitte a Szentséget. A jó Gaibl nagyságos ur fölszólitására én vihettem a kézi baldachimunot a Szentség fölött, mikor a püspök úr a betegeket áldotta. Láttam most a sok beteget. Hisz mindegyik előtt megálltunk. Mindegyik kapott áldást az Oltáriszentséggel. Óh, mily élő hittel tudnak ezek a Szentségre tekinteni! A közmondás azt tartja: Qui nescit orare, Pergat ad mare. Én kijavítom és azt mondom: . Qui nescit orare, Pergat ad »Notre-Dame«. Igen, aki nem tud imádkozni, az menjen ne a tengerre, az jöjjön Lourdesbe s ott megtanul igazán imádkozni. Ami szentséges körmenetünk alatt is a hollandusok és a belgák imádkoztak. De egy részét dr. Nemes Antal prelátus kiáltotta ki. A háromszoros »Hosanna« és az áldás után megtörtént a csoda. Ép visszatértünk a templomba, mikor egy nő sietett utánunk két mankóval a kezében. Ez a nő egyszerre meggyógyult. Két mankóval jött Lourdesbe s most a saját lábán járva két mankóját a püspök ur felé nyújtotta. Óh de boldog volt e nő, meg a püspök ur is. Láttam az arcukon. Mint egy varázsütésre mindenkinek a lelkét átjárta valami leírhatatlan érzés, ami lelkesedés is volt, meg borzongás is. P. Böle Kornél dominikánus barát a két mankót megragadva, a magasba tartja és rázendít az énekre: Magnificat . . . Magasztalja én lelkem az Urat . . . Ami ezután történt, az leírhatatlan. Mindenki boldog. Szinte eszét veszti boldogságában. Mindenki a meggyógyultat akarja látni. Mi egypáran papok kezünkből kordont vontunk a nő körül, s a nagy tömeg között utat törve, vezettük az ellenőrzési irodába. E meggyógyult nő Nizzából jött Lourdesbe a nővérével együtt. Amikor a nővére meglátta a gyógyultat, összecsapta a kezeit, nem akart hinni szemeinek, s az arcán egyszerre fejeződött ki a bámulat, a meglepetés, az öröm, a hála. Hát ilyen arcot se láttam még. Ilyenek vehették körül az Ur Jézust, mikor csodáit művelte. Az ellenőrzési irodából a Grottához kisértük a csodás gyógyultat, hol fölakasztotta mankóit és hálát rebegett a szent Szűznek. Boldog voltam nagyon, hogy ezt megértem. Egy kis időre beleképzelhettem magamat abba a boldog időbe, mikor a názáreti Jézus járt a földön és csodákat tett. Elfelejtettem az utazás minden fáradságát és kellemetlenségét, de ezt az egyet nem fogom tudni feledni soha. Nagyon sokan meggyóntak e csoda után. Több társammal úgyszólván egész délután gyóntattunk. Ez is Lourdes légköre! Történt még több csoda is, de ezeket nem láttam. Naponta megjelenik egy újság Lourdesben, a zarándokok újságja, a »Le Messager, journal de Pélerinages.« Az aug. hatodiki harmadik rendkívüli kiadásban, melyet tiz centimesért vettem, olvastam a következő híreket: Gyógyulás a magyar zarándok-basnal. Szenner Margit 5 éves ki 1 év óta agybajban szenved folyton rend ot le núld kánykolódott, mátordik fürdise után sokkal scendisebet rangatodzásein kimaradtak. Sauvaget asszony 26 éves, a francia, Autonból, nagy terddaganatából, mely már 16 hónap óta gyötörte, hirtelen meggyógyult. Pedig járni, sőt mozdulni sem tudott; mindig feküdt gipszkötésében. Gyógyulása