Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-10-06 / 41. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 szeptember 29. elhanyagolt, ugaron hagyott mezőket akart föltörni a kultúra számára, ebből az ekéből — kotrógép lett, amely mindenütt megjelenik, hol piszkos iszapot hord össze az élet, hogy fölkavarja, fölszinre dobja. A benne fölhalmozódott érőt arra használja föl, hogy igazi kultúrértékeket, eszméket, idealizmust, lelkeket tördeljen, zúzzon. Fölfegyverkezve a modern technika minden vívmányával, szolgálatába szegődtetve gőzt, fényt, villamosságot törtet mind jobban előre s állit újabb meg újabb területeket hatalmi szréfájába. Széthányva minden korlátot, elrúgva magától morálist, igazságérzetet: gúzsba köti a lelkeket, leoldja láncáról az emberben az állatot. Minden erkölcsi hulladékot, piszkot magába foglaló kloakákkal hálózva be ö o a földet, amelyre rálép, nem azzal a céllal, hogy levezesse, hanem hogy összegyűjtse s aztán fölrántva a fölfogó zsilipeket, elöntsön vele minden talpalattnyi helyet. Csak egy hatalom van, az, mely romboló útjában megtudná akasztani, amely előtt kész bármikor lerakni a fegyvert, de amelyért viszont bármikor keresztül gázol mindenen, ami szent: meggyőződésen, igazságon, erkölcsön, s ez a hatalom a pénz. Ez a szédítő hatalom, amely Xerxeseket, Hannibálokat, Napóleonokat tudna megőrölni, vetette rá magát a magyar katolicizmusra. Százkaru polipként fogja át egész közéletünket. A mi rabláncunkat nem vasból kovácsolják: szerkesztőségi irodákban készül egymás mellé rótt ujságsorokból. S ez a rablánc mélyen belevágódik az elevenünkbe. Ez az erő roppantotta össze a nemzet gerincét, a középosztályt, ez hozta végzetessé válható hullámzásba, ez mételyezte meg sok helyütt népünket. Hogy közéletünk annyi piszkot dob a fölszinre, hogy annyi a gerinctelen ember közöttünk, hogy nyakig gázolunk földalatti csatornák szennyes vizeiben, azt annak a sajtónak köszönjük, amelynek lábai elé rakjuk mindenünket: hitünket, hazaszeretetünket, igazságérzetünket, vérünket, pénzünket s ezekkel együtt egész jövőnket. Igen, a legszomorúbb az, hogy ezt a kegyetlen, véreskezű tiránnust, aki méregbe mártott fegyverével akárhányszor körmünk alatt vájkál, mi magunk neveltük, mi magunk választottuk. Mi magunk biztatjuk, hogy csak gázoljon keresztül mindenen, ami nekünk szent, szívja tovább erőinket, bomlassza, fertőzze tovább vérünket. Eszméljünk föl végre-valahára! Értsük meg, hogy ezt a mindent fölégető lávafolyamot csak egy erő tudja megakasztani : nálánál erősebb, tiszta vérű, fehér lelkű, becsületes sajtó. Ameddig a mai ujságirói gárda legnagyobb részének a kezéből ki nem csavarjuk az irótollat, addig ne ábrándozzunk fejlő, emelkedő, lendülő életről, addig ne ábrándozzunk egy második ezredévről. Velőt a becsületes keresztény sajtó zörgő csontjaiba; izmokat a csontokra, tüzes, tiszta vért az erezetébe, annyi erőt, annyi energiát ebbe a világnézetért, becsületért, erkölcsért, hazáért küzdő harcosba, amennyit csak megbir, s akkor fölénnyel büszkén vesszük föl a felénk dobott keztyüt! Ha van bennünk szikrányi lelkesedés a krisztusi eszme diadaláért; ha van résztvevő szivünk a veszni induló sárban fulladozó lelkek iránt; ha van még értéke szemünkben a hazai ügynek : akkor a keresztény sajtó oltárára hozott áldozatokat nem tekinthetjük alamizsna-morzsáknak, hanem adónak, amellyel tartozunk hitünknek, hazánknak, önmagunknak! Kórházat Pápának. Ily cimen jelent meg a »Pápai Hirlap« szept. hó 28-iki számában dr. Lővy László cikke, mely nem kevesebb rosszakaratot, mint kellő szakismerethiányt árul el. Lővy úr minden városban, minden városkában talál kórházat, csak ott nem, ahol legkönnyebb s a legkényelmesebb ránézve annak feltalálása: Pápa városában. Sehogysem akarja tudni, hogy van egy intézet Pápán, mely már régóta az ő születése előtt, nemcsak Pápa városának, hanem a Dunántúl jórészének is, közegészségi szükségleteit mindeddig kielégítette: a gróf Esterházy Ferenc és Károly által 1757-ben alapitott irgalmasok kórháza. emléke. Mint a visszajáró kisértet, ellátogat hozzánk, mint a soha nem hegedő seb, újra fölszakad. Fülünkbe cseng az aradi tizenhárom neve, kik nemcsak életüket adták a hazának, de meg is tudtak halni érte. Átforgatjuk, végiglapozzuk e szomorú napok történetét, aztán összecsukjuk, halkan, szótlanul, mint az imádságos könyvet. Csak valami halvány pír az arcon, egy csillogó könnycsepp a szemen beszél arról, hogy föllelkesedtünk és szenvedünk. * A világosi fegyverletétel megpecsételte a nemzet vezéreinek sorsát. Haynau, a teljes hatalmú diktátor nem kegyelmezett senkinek. Több kivégeztetés után az aradi várban sínylődő tábornokokra vetette magát, hogy örökre bevésse az október hatodiki vérnap emlékét a magyar nép szivébe. Október 5-én kihirdették előttük az ítéletet, melyet másnap végre is hajtottak. Négyet közülük — kegyelemképen — golyóval végeztek ki, kilencet pedig bitófára vontak. Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József katonákhoz méltó halálnemet kaptak az aradi vár sáncaiban, a többi hőst a gyalázat fája, a bitó várta. Elsőnek Pöltenberg Ernő állott, alája; elbúcsúzott társaitól, a kisérő lelkészektől s megnyitotta a magyar nemzet vértanúinak szomorú sorát. A második Török Ignác, a harmadik Lahner György volt, majd Knezics Károllyal végzett a bakó. Nagy Sándor utolsó szavaival is a hazát élteti s úgy leheli ki nemes lelkét. Hatodiknak Leiningen Károly gróf következett, ki idegen létére, a mi ügyünk igazáért harcolt. A végső percben még odakiáltott élő társainak; »Isten veletek, bajtársak! Odafönn igazságosabb biró itél majd fölöttünk!« Ebben a tudatban követte őt a nagy nyugalmu Aulich Lajos. Most Damjanich állt az egyik bitó alá. Tört lába miatt egy szegény földmives hozta szekerén a kivégzés helyére. Gyönge hangon, szeliden szól a lelkészekhez: »Azt hittem, utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatába«. Könnyes szemekkel nézik a mankóira támaszkodó hőst; még a vezénylő őrnagy is elfordul, hogy fölindulását elrejtse. Egy »Éljen a haza!« kiáltás hallik és Damjanich, a honvédsereg bálványa sem él többé. Vécsey Károly gróf maradt utolsónak. Arad és Temesvár kemény ostromáért azzal büntette Haynau, hogy végig kellett néznie nyolc bajtársa halálát. Ü már nem búcsúzhatott senkitől; csak Damjanichnak a kihűlt kezét csókolta meg, aztán ő is odaállott az igazságosabb égi Biró elé . . . * Ez a gyászos képsorozat újul meg a lelkünkben október hatodikán. Szomorúság, fájdalom tölt el bennünket, mikor e neveket olvassuk, de nemes büszkeség szárítja föl az előtörő könnyet, mert a mieink voltak. Nem azért halltak meg, hogy megsirassuk őket, hanem hogy tanuljunk tőlük. Azoktól a síroktól, melyekhez a magyar nép elzarándokol, nem leverten kell elbucsuznunk, de azzal a szilárd elhatározással, hogy nyomdokaikba lépünk. A történelem lapjai megismétlődnek koronként. Az a tövises Kálvária-ut, melyen a magyar nemzet jár, ma is megvérzi a lábunkat, elbágyasztja erőnket. Ilyenkor tanulunk tőlük rendületlen hazaszeretetet, halálba menni kész elszántságot, mely a maga igazából hajszálnyit sem enged. Ezt hagyták tánk örökül, nem is szabad veszendőbe' hagynunk. Az az emlék, melyet szivünkben őrzünk, igy lesz csak becses, maradandó, s akkor az ő martirvérük 'sem hullott hiába!... Március idusának lelkes napja után megünnepeljük évenkint a lombhullató, sárga ősz ünnepnapját, a szomorú október hatodikát is. Odamegyünk — ha csak lélekben is — az aradi vesztőhelyre, s mialatt virágot szórunk a vértanusirokra, tanulunk tőlük lelkesedni, tenni a hazáért. Aztán visszatérünk a napi megszokott munkához, s leverő gyász munkakedvvé, erős bizalommá nemesül bennünk, hisz egy »Nép, mely dicsőt, magasztost igy magasztal, Vagy élni abban hit, jog és erő!«