Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-10-06 / 41. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. október 6. 41. szám. PAPA ÉS Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Hunyadi J.-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Október hatodikán. Ha azt akarnók, hogy a háromszínű lobogó nemzetünk igazi szimbóluma legyen, fekete fátyollal kellene öveznünk. Sötét gyász, fényes, biztató remény; egeket ostromló lelkesedés, kétségbeesett lemondás szövik át meg át e nemzet történetét. »Nagy volt, hatalmas hajdan a magyar«, de négy század óta —mintha belső bomlás, lassú haldoklás volna élete A hősök hősei, a nagyok legnagyobbjai vitték minden erejüket a hosszú, átkos küzdelembe, hogy népüket a szabadon élhetés, érvényesülés, a nemzeti boldogulás útjára segítsék, de a siker csak nem adatott meg vérüket felszívó, lelküket megőrlő, emberfeletti küzdelmükhöz. Annyi a ragyogó, de mégis oly bús fényű csillaga szegény nemzetünknek! Szomorú nap ez a mai! Tizenhárom vérvörös csillaggal növelte számukat! A mártiromság pálmaágát ma nyerte el a tizenhárom aradi vértanú! Szomorú nap ez a mai, de a remenynek napja is! Mikor e szent nevek ajkunkra tolulnak, mikor drága emlékük szemünkben könnyeket fakaszt, ugyanakkor szinte elemi erővel tör ki szivünkből az érzés: Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hü kebel Szakadt meg a honért. Nem, nem lehet! Mely nép ily fiakat szül, nevel, az elpusztíthatatlan őserővel rendelkezik! Kell, hogy vége szakadjon — talán nem is oly sokára — a félezredéves küzdelemnek. Hazafi lelkünk szent hitével valljuk a Vén Cigány-nak jóslatát: Lesz még egyszer ünnep a világon, Kitárad a vihar, feltámadunk! A legfájóbb sebünk. »Ha a katolikusok nem tanúsítanak nagyobb érdeklődést sajtójuk iránt, eljön az az idő, amikor templomaikat bezárják, kotostoraikat kiürítik és műveiket szétrombolják «. Ezek a baljóslatú szavak Baudon, a franciaországi Szent-Vince-Egyesület elnökének ajkáról hangzottak el 1877ben. Negyedszázaddal utóbb gyászfátyolt öltött az Egyház legidó'sebb leánya. Nem Combes, nem is a francia kamara szó'tték a fátyolt. Ott készült a szerkesztőségi irodákban. Sercegő' ujságirói tollak rombadöntöttek 17000 kolostort, nem egy templomot, bilincset raktak a büszke francia Egyház kezére. S a hullám, amely végigcsapott a francia Egyházon, alámosta a gloár nemzetének alappillérjeit. Ugyanez az ólomkatonákból toborzott hadsereg üzent háborút a magyar Egyháznak is. Ettől kaptuk a mi legsajgóbb sebünket. Magasztos célokkal állt be a kultúra szolgálatába a sajtó. Hamisítatlan kultúrértékeket szállító vállalatnak volt tervezve, hogy a legeldugottabb falukba is széthordja mind azt a sok kincset, amit a diadalmasan előretörtető ember hoz napvilágra a lélek mélyéről. Szerves egységbe akarta összefűzni az emberiséget s a megteremtett orgánumban magára vállalta az idegrendszer szerepét. Önmagában koncentrálta azt a sok energiát, ami azelőtt a történelmi nagyságokban, nagy stílű egyéniségekben volt szétszórva, hogy letörve minden tirannizmust, széthányva minden jogtalan korlátot, diadalra vigye a szabad embert. S abból az ekéből, amely a mélyebb, lelkibb, intelligensebb élet alá akarta fölszántani a lelkeket, amely TÁRCA. A tihanyi királysírnál. Élted, uralmad küzdés, zaj volt, — csend övez itt most, Szent poraid nyugtát nincs mi zavarja e tájt. Elmélázva merengek sírodon . . . egyszerű kőlap Zárja le azt a helyet, mely híven őrzi porod Semmi jel, írás itt nem hirdeti, hogy ki pihen bent, Hosszú vezérkard csak, mely lakod ékesíti; Am ez a karddísz rajta beszélőbb minden írásnál, — Kard, a vezérkard az illete téged ó hős! Ellentől megvédni hazánk'! . . . e drága, dicső cél Volt a te eszményed, — szívedet ez tüzelé. Bizni erőnkbe', fajunkba'!...-- a jelszód. Ó a nagy Árpád Lelke, az ihlete meg, utadon ö vezetett. Mint küzdtél a hitünkért, István szent örökéért, — Vallva: jővö létünk biztos alapja csak az! Am a hatalmas császárt könnyebb volt leigáznod, Mint a pogány magyarok vad dacu ős erejét. Nagy vészes lobogó belharcban — győzve pogányon, Itt is a kardod, mely mindeneket megaláz. Nemcsak kül-, belellen is érzé büszke uralmad, Meghódol kardod érce előtt a magyar. Óh csak szörnyű halálod' mért kívánta a végzet ?... S zord testvérharc mért dönte le sírba korán ?!... . . . Álmodjál te dicső felkent! szent légyen az álmod, Az egyik eszményed él ma is itt e hazán! Ős Tihany ormán, itt hol emelted a régi monostort S melynek mélyén ím — a nyugovásod örök, — Itten e szentélyben száll Isten igéje fölötted S hívő nép ajakán zeng a zsolozsma körül . . . S szerte e honba', virágzó földjén drága hazánknak Él, virul a te hited, hódit a büszke kereszt. Ne fájjon, hogy a szebb eszményed: az ösi szabadság Messzi jövendőnek szürke ködébe' lebeg. Elborul a lelkem, a késő kor fia vallja: Függetlenségünk — álom az egyre ma is. Zord, sivár jelenünk jut eszembe e szent helyen állva: ősi dicsőségünk temploma romba' hever. Rab a magyar, ma is, ősi honában, gúny csak a léte, Régi csodált hírét eltemeté az idö . . . De te nyugodj csak hősi király!... ne zavarja ez álmod! Bárhogy is üldözné sors keze szép honodat, — Lesz még Árpád népe szabad, lesz!... ez a hit éltet Csak egyetértsen a hon hü fia, bízva jövőn. Óh te nyugodj csak hősi király, követőd lesz e nép itt, Míg a szabadságunk végre kivíva leszen. Erre merítsen erőt a lelkünk drága sirodnál, Büszke jövőnk útján tettre tanítson e kard! . . . Hódolván emléked előtt, — nyugton megyek innen — Mintha a természet bízni tanítana itt. Hallom az erdőzúgást s sejtelmes morajában ősök rég feledett diadalénekeit. S mélyen alant a hegy aljánál őrködve a múlton Zúgja a hajdani dalt most is az ős Balaton Szelényi József. Az aradi gyásznap emléke. — Irta: Tomor Árkád. — Mámoros lelkesedéssel, kitörő örömmel üljük meg március tizenötödikét, szabadságunk hajnalát, örül velünk az ébredő természet is. Mintha maga az isteni Gondviselés akarta volna szebbé, ragyogóbbá tenni azzal, hogy odatüzte ezt a napot a tavasz hajnalára, nyíló virágok és madárcsicsergés közé. De a lelkesedés napjaira gyászos napok következtek. A világosi fegyverletétel szomorú finálé a magyar nemzet élet-halál harcában, mert áldozatul estek az ellenség önkényének legjobbjaink, népünk vezetőférfiai. Elközelgett október hatodika, mikor az aradi tizenhárom megindult a Kálváriauton föl a Golgotára. Gyászolt, sirt velünk a természet is. Mintha a könyörülő Isten akarta volna szomorúbbá tenni ezt a napot azzal, hogy lombhullató, halálthirdető őszbe tűzte . . . S most is, valahányszor őszre válik az idő, feltámad lelkünkben az aradi gyásznap