Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-09-22 / 39. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. szeptember 22. esi egy ilyen csirkefogó Ízléstelen fecsegéseire? Senki. A darab szokottnál is silányabb terméke a szini irodalomnak. Az a léha cinizmus, amely végig vonul az egész darabon, megfosztja minden irodalmi értékétől. Súlyosbitó körülmény, hogy az első képek igen unalmasak, a többiek pedig már a bohózat túlzásaival az abszurdumig mennek. A szereplők természetesen kivétel nélkül elsőrendűen játszottak. Fodor Oszkárról kell elsősorban megemlékeznünk. Elmés, férfias, ragyogó volt, teljesen kiforrott, magasan művészi alakítást produkált. 'Báthory Mici nagyon bájosan játszotta Julit, Faludy Károly ficsurja nagyon jó volt. T. Báródy Kató, Sebestyén Jenő, Turay Antal és B. Almássy Julia kifogástalanok voltak. Szombaton »Asszonyfaló «-t adták a múltkorihoz hasonló szereposztással, de már nagyon is megcsappant érdeklődés mellett. Vasárnap délután a »Csitri« került szinre Helta)'' Jenő fordításában. Mondanunk sem kell, hogy telt ház nézte végig az egyébként nivótlan darabot Este az örök szép »János vitéz« szórakoztatta a nagyszámú közönséget. Mintha a bűvös ezeregy-éjszaka ragyogó meséit sikerült volna néhány órára a színházba varázsolni, oly lebilincselő volt végig az egész darab. Albert Böske (Kukorica Jancsi) szép hangja, elegáns drámai játéka, érzésteljes énekeló'adása hatalmas tapsvihart váltott ki a közönségből nem egyszer a nyilt szinen is. Sellő René a szép Iluska szerepét kreálta kedvesen, ügyesen. T. Zalay Irma kitűnő boszorkány volt. A Bagó trombitás hálás, szinpatikus szerepét Tihanyi asztalok vártak reánk. Éhesek voltunk, vártuk a jó vacsorát. De bizony keservesen csalódtunk. Először is hat óra helyett fél hét után kezdtek ötszáz embernek tálalni. Aminek az volt a következménye, hogy a fél vacsorát ott kellett hagyni, mert vonatunk este 7 órakor indult Genuából Marseille felé. Hát iszen szívesen ott hagytuk, mert nagyon rossz vacsorát tálaltak. De a gyomrunk az kissé megsínylette volna, ha pótlék nincs a táskákban. Beszálltunk. A dalárdisták elkezdték énekelni a peronon: Jaj be sáros ez a város. A kalauzok mérgesen mordultak rájuk s beszállították őket is a kupékba. Nem jöttek azonban zavarba. Beszállás közben annál jobban fújták: Jaj be sáros ez a város. Genuát elhagyva, folyton a tengerparton utaztunk. A kék színében pompázó tenger mindnnájunkat odacsalt az ablakokhoz. Gyönyörködésünk azonban nem volt zavartalan, mert egyik alagút a másikat érte. A tenger méltóságteljesen hullámzott s locsogva csapkodta a partokat. A partok mellett pedig hegyek nyúltak a magasba. S a keskeny parton szaladt tova vonatunk folytonosan kanyarogva egyik alagútból ki, a másikba be. Berontott az est. Kezdett sötétedni. Az álom is jelentkezett. Elvégeztük esti imánkat s nyugovóra tértünk. Itt-ott egyik ablakból ki-ki néz egy kíváncsi fej, azután csend, nyugszik mindenki. Csak a vasparipa prüszköl s száguld végig a Riviérán a koromsötét éjszakában. (Folyt, köv.) Béla játszotta igen szép sikerrel. Sebestyén Jenő a francia király szerepében szerzett nagyon sok derűs pillanatot. Irányi Ella, a francia király leányát annyi bájjal játszotta el, hogy a közönség valósággal tombolt minden egyes énekszáma után. A többi szereplőkről is csak a legjobbat mondhatjuk. Hétfőn egy feltűnően rossz fordításában »A vörös talár«-ban volt részünk. Zigány Árpád nem dicsekedhetik a müvével. Nincs benne semmi drámai íz, semmi drámai erő. Örökös morfondirozáson épül fel a darab, amelynek még csak a nyelvezetében sem lelhetünk semmi örömet. A szereplők közül különösen Baróthy, Turay, Fodor, Zöldi Elza, Báthory Mária és Baróthyné minden lehetőt elkövettek, hogy a darabot megmentsék, ami bizony nem nagyon sikerült. Kedden a »Lengyel menyecske« cimü zúgoperett került szinre, a karzati publikum állandó tetszésnyilvánítása mellet. A darab kizárólag a karzati publikum nívójához illő, s így valamely vándorszínész társaságnak a község piacán felállított deszkáin elsőrangú sláger darabot képezhet. Részeg alakoknak a színpadon való dühöngése, cipő, kalap, krumpli stb. egymás fejéhez való vagdosása, istállóba való viccek és kinrimek leadása, fürdőköpenyben való ide-oda futkosás stb. következnek rémitő gyorsaságban egymásután, s végtére azon veszi magát észre az ember, hogy együtt nevet a hálás karzattal. Sajnáltuk a szereplőket, akik jobb ügyhöz méltó buzgósággal játszották szerepeiket. A szereplők közül P. Bihary Böske szép énekével, Sellő René kedves játékával tünt ki. Szerdán Molnár Ferenc »Az Ördög* cimü 3 felvonásos vígjátékát adták. Nyakatekert okoskodások, kifordított filozofálás a darab fő jellemvonása. Sárba tiporja mindazt, ami nekünk szent és sérthetetlen. Uj morált magyaráz bele a hallgatóság gyomrába anélkül, hogy annak az uj morálnak helyességéről meggyőződést is tudna adni. Semmi művészi, semmi költői gondolata nincsen, csak lipótvárosi izlése, fekete szándéka. A szereplők mindnyájan kitűnően megállották a helyüket. Nem is tudjuk, kit emeljünk ki közülök. Talán a címszereplőt Fodor Oszkárt, aki ez estén mutatta be igazán művészi mivoltát! Avagv Zöldi Elzát, faakinek természetes, élethű, póznélküli játéka az igaz művészet körében mozgott. Baróthy Antalról, Tihanyi Béláról, Sellő Renéről és Báthory Miéiről is csak a lehető legjobbat mondhatjuk. Csütörtökön ismét a »Casanová«-t adták félig telt ház előtt. A Matyó-hangverseny Pápán. — Szeptember 16. — A budapesti országos dalosversenyen (jún. 27—30.) a Matyók általános feltűnést keltettek. »Ezek azok a pacsirtahangú dalosok? — Ezek is első díjat visznek ?« —kérdezték innen-onnan a versenycsarnok előtt. Bizony az »ezek« hét dalosegyesület elől vitték el a III. csoport első díját. Egyszerű földmives ember valamennyi Gaál Istvánon (karnagy) kivül alig van három nadrágos ember köztük. És ezek az emberek képesek egy oly dalegyletben tömörülni, amilyen kevés van az országban. Hirük is van. Bécs főúri köreiben talán még most is azokról a fényes hangversenyekről beszélnek, amelyeket Izabella fhgnő meghívására a matyók adtak. Visszafelé azután eljöttek ide.* »Már csak a karnagyunk kedvéért is* — mondották. Eljöttek, hogy nekünk is adjanak valamit az ő tiszta, érdekes művészetükből. Kíváncsian mentünk a színházba. Sokat, igen sok szépet akartunk hallani. Várakozásunkban nem is csalódtunk. Ám csalódtak ők. igaz ugyan, hogy a közönség későn értesült a hangversenyről, az előadás ideje sem volt nagyon alkalmas (5—7-ig.), de azért mégis nagyobb érdeklődésre számítottak és számítottunk mi is. Előadásra kerültek műdalok, népdalegyvelegek és két versenykar. Legnagyobb hatást Hoppe: »Daloljatok* c. versenykarával és Lányi népdalaival értek el. Eleinte kissé indisponáltan énekeltek. Nem is csoda, hiszen már négy napja, hogy folyton^ énekelnek. Hanem azután mindig szebb és precízebb előadást hallunk. A szólamok tömöttsége, a hangok arányos elosztása, az egyes kiváló hangok és a kitűnő karnagy csak jót tudnak adni. Páratlan tenoristáik vannak. Gyönyörű csengő hangok. Csak úgy vágták ki egymásután az a-kat, meg a há-kat. Nekik mindegy, akár falzett, akár mellhang. Mintha némelyik az akadémián képeztette volna a hangját. Ugyanezt mondhatjuk a basszusról. Mint az orgona pedale-ja úgy szólal meg. A kifejezésben otthon vannak. Most mélabús, majd áhítatos, azután hirtelen csapongó lesz. A Rákóczi-indulóban is ott lappang az a kurucokat jellemző szatirikus hang. Olyan szépen hallottuk a »Daloljatok«ban az öröm, a bánat, azután a dal és hazaszeretet hatalmas akkordjait. Átérzik amit énekelnek. Előadásuk zeneileg szabatos. A dinamika és a ritmika a legpontosabb kivitelre talál. Ki kell emelni előadásuk különös finomságait, amelyekben sok művészi felfogás rejlik. Milyen szépen kiemelkedik egyikmásik szólam a markánsabb momentumoknál. És ami igen fontos, a szöveg is érvényesül. Még a szöveg keverésnél is, ahol bizony bonyolult a szerkezet — megőrzik a szólamok az érthetőséget. Még Gaál Istvánról néhány szót. Mintaképe a karmestereknek. Tökéletes megértése a darabnak, a dirigálás a kisújjában van. Szelid modorával valósággal ipagához láncolja dalosait. Ő is olyan dalosnak, »dálos testvér«-nek érzi magát, mint a többi. Ebben az énekkarban hiába keresünk differenciákat a karnagy és a dalosok között. Talán nem is tudják, mi az: próbákra nem járni, vagy ott nem úgy cselekedni, ahogy a karnagy akarja. Mert náluk nem egyénről van szó! Zenészről, akiről tudják, hogy jóval fölöttük áll, akiben bíznak, mert úgy vezeti és tanitja őket, hogy nem kell kudarctól félniök. Ezt érzik azok a becsületes gondolkodású parasztemberek. — Kevesen voltunk. De akik hallottuk őket egy órácskán keresztül énekelni, sohasem felejtjük el azokat a szép magyar melódiákat. . . . Késő este is fülemben csengett versenykaruk utolsó két sora: »Dallal zengjen, daltól zengjen Véges-végig a haza!« E. D.