Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-09-01 / 36. szám

1912 szeptember 1. szociálizmust, amely pedig egyedül van hi­vatva a társadalom vérző sebeinek gyógyí­tására. Soraimat megnyugtató örömmel olvas­hatják a pápai kereskedelmi alkalmazottak — akik már megértették a XX. századnak gyógyításért kiáltó szavait. — Viribus uni­tis — kiált e század sebe — törekedjetek a nyomor enyhítésére, az anyagi jólét előmoz­ditására, a beteg szivek gyógyitására. Sze­retném, ha soraim olvasása azokban is más elhatározást keltene, kik eddig még irtóztak a ker. szociálizmustól. A XX. század az Istent detronizálta és Mammont emelte a trónra. Az élvezés és a szerzés lett az élet főcélja. Aranyat akar szerezni mindenki. »Náboth szőllejét megkivánták az Achábok« — mondotta Pá­ter Cohans a napokban lefolyt német kat. nagygyűlésen. Aranyért eladó ma minden: a becsület, szemérem, lelkiismeret, meggyő­ződés, hitves, gyermek és haza. A XX. század átheizmusa megszülte az irigy, boszut szomjúhozó, a romboló osztály­harcot. A tömeg megirigyelte a paloták jó életét s oda kiáltja a paloták felé: ha ti ugy, mi is ugy! Osztozkodás lett a népek vágya, és nincs hatalom, mely megállítsa a tömeget munkájában. Nem csuda! Hisz nincs Isten, nincs lelkiismeret! Miért ne osztoz­kodjon a tömeg más vagyonán ? miért ne raboljon ? Senki se bünteti meg tettéért. íme, ilyen gondolkodást szült az átheiz­mus. És kérdem, mi menti meg a társa­dalmat a teljes fölfordulástól ? Talán a szu­ronyok, fegyverek és ágyuk ? A fegyverek vallásos lelkiismeret nélküli emberek kezé­ben mindig veszedelmesek. Liebknecht né­met szociáldemokrata mondotta 1877-ben: »A fegyverek és ágyuk hamar megfordul­nak, mert azok a nép kezében vannak.« Nem e kijelentést bizonyitja-e XVI. Lajos, a portugál király, Abdul Hamid, az orosz Ugy estefelé Magdán nagy nyugtalanság vett erőt. Valami különösen izgató, csaknem fájdalmat okozó kép lebegett szüntelen a szemei előtt. A nagy, hatalmas fáktól beár­nyékolt tenniszpálya és az egészséges, szép, fiatal leányok. Az a kacagás, ami ott hang­zik el, mintha egyenesen az ő szivébe vágna. Nem hallja, de érzi őket és nagy fájdalmá­ban megborzad. — Hűvös van — sóhajtja és erősebben vonja össze vállain a könnyű, meleg kendőt. Lassan sétál végig a kerten s megáll szorosan és állhatatosan a kerítés mellett. Ott, ahonnan messze lehet látni a fehéren kigyódzó utat s ahonnan néha messziről szálló hang­foszlányok vágódnak feléje. A szél bonto­gatja kíméletlen kezekkel a vállaira helye­zett kendőt; lába átfázik és egyszer csak ugy érzi, hogy itt van ismét az a szörnyű, rette­netes roham amitől irtózva iszonyodik és amit nagy erőlködéssel szeretne eltitkolni az emberek előtt. Szégyenli, hogy el-elfogja az a görcsös, fuldokló köhögés, ami még az arcát is kivetkőzteti szokott formájából. Rá­szorítja zsebkendőjét a szájára, de hiába. Amint kissé magához tér, ugy rémlik, mintha hangokat hallana. Vidáman szálló, ka­cagó hangokat. Csakugyan, jönnek már haza­lelé. Hogyne, hiszen erősen esteledik. Szinte PÁPA ÉS VIDÉKE. '• cár, a szerb király példája? Nem fegyverek tartják fenn többé a rendet, hanem a lelki­ismeret. Lelkiismeretét pedig csak a vallá­sos világnézet nyújthat. Nekünk tehát erőteljes, lendületes, bensőséges, hatalmas világnézet kell — mondja Prohászka püspök. »Hatalmasnak kell lennie, mely az élet mélységes mélyeiből törjön föl s megrendít­sen s magával ragadjon; lendületesnek kell lennie, mely az égbe emeljen s élni s tenni tanítson; bensőségesnek kell lennie, melynek szavára, mint ezüstharang-szóra mosolygásra fakadjon az öntudat s öröm s béke lejtsen végig a lelkeken s mindenekfölött pedig igaz­nak, tehát reálisnak kell lennie, mely az embert az Isten gondolatai szerint kialakítsa s méltósággal koronázza.« Eme vallásos világnézet az, mely Európa népeit a száműzött Isten oltárai előtt leborulásra kényszeríti. Ez a világnézet az igazságosság osztogatója a munkások és a munkaadók között. Ez a világnézet oltal­mazza meg a társadalmat a gyújtogató csó­vák és bombák ellen. Ez a világnézet tartja fenn a társadalmat. Ez a vallásos világnézet az, mely a szociálizmus fattyuhajtásait letördeli s igy a szociális mozgalmat helyes mederbe terelve a társadalmi bajok gyógyítását — a biztos eredmény Ígéretével — elvállalhatja. Uj idők kopognak az Egyház kapuin. Uj kérdések merülnek fel. A haladni akaró népréteg kérdőleg tekint fel az Egyházra, mintha azt tudakolná: s te mit szólsz mindehez? Ragaszkodol a régihez, vagy megértetted az uj idők sürgető kérését ? Az Egyház pedig belátván, hogy a társadalom annál tökéletesebb, annál boldo­gabb, minél nagyobb fokban finomodik az emberanyag, minél teljesebb érvényesülést, minél nagyobb szabadságot biztosithat az észre se vette a nagy, lelkevesztett várako­zásban. Erősen dobban meg a szive, amint meglátja Talabért. Hardy Arankával jön, de milyen vidáman és milyen elbizakodottan. Egy pillanatra keserű fájdalom fut végig a szivén, de legyűri és mosolyogva integet a közele­dők felé. — Szervusz, szervusz! — kiáltanak a lányok. — Ejnye, be kár, hogy nem jöhettél. Micsoda pompás mulatság volt! Magda alig hallja a szavakat, egyre Talabért nézi. A leszálló alkonyatban mintha egészen más ember lenne. Valami különös, idegen vonást vesz észre az arcán, ami meg­döbbentő. Más lenne csakugyan! A lányok gyorsan búcsúzkodnak, Tala­bér is velük tart. Csak Vágó Mici marad hátra egy pillanatra. Szép, édes kis babaarca odaszorul egészen a kerités fölé, amint nagy igyekezettel ágaskodik. — Tudod, Magda, el kell neked mon­danom. Ez az Aranka iszonyúan kácér egy teremtés. Fogalmad sincs róla, mi mindent követ el, csakhogy Talabért meghódíthassa. Én már régen észrevettem, mondtam is, de senki se akarta hinni. Tudod, mind ugy gon­dolták, hogy Sándor és te már bizonyosan egy pár lesztek. Én is hittem volna, ha nem 3. egyes embereknek, azt feleli: én is haladni akarok a haladókkal, én is szélesebb alapra akarom fektetni a jogokban és szabadsá­gokban való részesedést. Csak arra figyelek, hogy e haladásnak kormányzója a ker. igaz­ságosság és jog legyen. Én is — mondja az Egyház — a szociális századdal tartok! Az Egyház mai idők szerinti e gon­dolkozásának lett az eredménye, hogy az Isten tagadáson és hazátlanságon felépített nemzetközi szociálista tanok erősen kihivták maguk ellen az istenfélő és hazafias elemek felháborodását. Az egyház e modern gon­dolkodásának lett a következménye, hogy az istenfélő és hazafias elemek a szivet-lel­ket mételyező tanokat hirdető szociáldemok­rata szervezetek ellen egy táborba tömörül­tek, hogy azok haladását és terjedését meg­akadályozzák. Igy jöttek létre a Ker. Mun­kásegyesületek. A Ker. Munkásegyesületeknek — mint a XX. század jogos és elengedhetetlen kö­vetelményeinek — két ellensége van. Az egyik a változott időket megérteni nem akaró maradi emberek tábora, a másik a radikális szociáldemokrácia. Az első semmi ujat nem akar, fél a szociális szótól, nem érti meg a haladás szellemét. A második mindent lerontani akar. Az első a társadalom múltját tekinti irányadóul a jövőre is s átkozza a szociáliz­mussal telt jelent, (mint a pápai csizmadiák, kik haragudtak reám, mert pap létemre szociálistának vallottam magam). A második pedig átkozza a multat, le akar rombolni mindent, ami szent és fönséges volt eddig s egy teljesen uj világot akar teremteni. Az első süket marad a társadalmi bajok és nyomorok hangosan kiáltó szavára, a máso­dik eldobja magától a keresztet s vele együtt a vallásos világnézetet. Ez utóbbi, a szociáldemokrácia erősza­kos és brutális fellépése miatt a magya­tudnám, hogy te sokkal finomabb, úribb vagy, hogy se sikeresen vehetnéd fel vele a harcot. Láttad, hogyan mentek most együtt ? Ez semmi! Egész délután egymással foglalkoz­tak, hogy az már szinte csúnya volt. És Aranka emlegetett is olyasmit, mintha már tisztában lenpe Talabérral. Na, rosszak az emberek, az bizonyos. Pá, kedves Magdám, most sietek, mert utói nem érem őket. Vágó Mici szép, karcsú kis alakja las­san beleveszett a leboruló alkonyi homályba. Magda csak állt és nézett mereven, valóság­gal öntudatlanul. Mintha összeroppant volna valami a belsejében. Meg akart mozdulni, de mintha ólomból lennének a lábai. A hideg, metsző szél befurakodott a nyitva hagyott kendő alá. Megborzongott és erre le tudta rázni magáról azt a rettenetes merevséget. Mintha szivén lőtték volna, felsikoltott, elfojtott, tompa hangon és heves, vad zokogásra fa­kadt. Erejevesztetten zuhant le a nedves füre. Most megértette, felfogta, hogy vége immár mindennek. És ebben a pillanatban valami végtelen jóleső, valósággal megkönnyítő ér­zésként hatott rá egy gondolat, amelyet riadtan szokott eddig elkergetni magától. — Hiszen már csakugyan vége van min­dennek. Nem tart sokáig a szenvedés.

Next

/
Thumbnails
Contents