Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-07-14 / 29. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. julius 14. 29. szám. ÁPA ÉS Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A mostani bérharchoz. Harcban állnak a csizmadia-munkaadók és munkások. Cifrán érvényesül rajtuk a latin közmondás: »két veszekedő' között a harmadik . . . nevet« . . . akarom mondani jajgat . . . Egyiket sem ismerem a veszekedőkből, de elismerem, hogy mindegyiknek nehéz az élet s a gyakorlatban kevés ember tudja az igazságot az érdek szemüvege nélkül meglátni. Ezt a bérharcot szenvedi a szegény, tönkrement csizmadia iparososztály, megérzi majd a csizmás szegény munkásember és mégis csak meg kellene adni annak a szegény munkáscsoportnak is méltányos kívánságait, . . . utóvégre jogos követelés elől a keresztény szeretet és igazságérzet el nem zárkózhatik. Ugyan, kérem szeretettel, nem lehetne-e ezen valami módon segíteni. Dehogy nem! Alakítsanak a pápaiak »nyersanyag beszerző és értékesítő hitelszövetkezetet« az Országos Központi Hitelszövetkezet kebelében. Mintha hallanám : Volt már nekünk bőripari szövetkezetünk ... az is megbukott.. . most megint újat kezdjünk?! Igenis, újat kell csinálni, másként kell csinálni, jobban kell vezetni s ami bevált másfelé, az értelmes Dunántulon feltétlenül fog sikerülni . . . Hányszor vefi ültet, kapál a szántóvető hiába s másik évben újra kezdi! Elég a házunk, újra felépítjük . . . Messina elpusztult s újra benépesült; Pompeinek kiásott utcái mellett ott áll Resina és Torre del Graeco, a két halálraítélt város, törekvő lakóival; ez a SZÍVÓS törekvés van a növény- és állatvilágban: a fű kaszálás után újra nő, a fa új koronát nevel, a madár újra fészket rak, ha kegyetlen kezek érik azt. Unisono kiált felénk minden: Küzdj ember, és bizva bizzál... Hitelszövetkezet keltene a pápai iparosságnak, amely a nyersanyagot nagyban beszerzi, azt feldolgozva s megbírálva áruraktárába visszaveszi és értékesíti. Anyagbeszerzés nagyban olcsóbb, két-három közvetítő kereskedő kimarad, annak a haszna az iparosságé... Az anyagot feldolgozzák a szövetkezet tagjai (cipész, csizmadia, szabó, kötélverő stb.) . . . 30—40 korona ára anyagot jótállókkal kapna, a kész árut a tag beadná az áruosztályba, ott a szakmabeliek felülbírálnák, árát megállapítanák, a munkadijat kifizetnék s újra kapna a fél anyagot . . . Most jön az értékesítés. Legyen az áruraktárnak jól hirdetett helyisége a vidékiek részére. Aztán minden faluban van vagy lelkes jegyző, tanító, pap, vagy egy jó érzelmű boltos, vagy egy hitel- vagy fogyasztási szövetkezet, vagy egy népszövetség stb., mindenütt lehetne fiókraktárt állítani, mintákat tartani, megrendeléseket felvenni. Nem elméletből, — gyakorlatból beszélek! Ezelőtt két évvel a debreceni csizmadiák hasonló szövetkezetében túlhalmozódott a kész munka! A központ rendelkezésére minden falusi szövetkezet kapott tőlük elárusitásra 5—6 pár csizmát. Vasárnap délelőtt isteni tisztelet után bemutattam a küldeményt a jelenlevőknek, azonnal elfogyott mind a hat pár készpénzért, mert páronként TÁRCA. Érdekből. — Irta: Gaár Leó. — — Ah végre itt van! Nos? — Megbuktam. — Pedig, hogy igérte ismét, hogy tanulni fog. — Bocsásson meg Annus, tudom, hogy van oka rám haragudni. Eddig mindig első tanuló voltam, de — tudom is én, hogy van — nem tudok komolyan gondolkozni sem. Egyetlen vágyam, hogy itt ülhessek mindig maga mellett, hogy a szememet ne kelljen soha a maga édes arcáról levennem. Szüntelen előttem van. Ha tanulni akarok: a lapokról a maga mosolygó, ragyogó szeme tekint felém. Oly édes érzés szeretni és szeretve lenni. Valahogy elvégzem az egyetemet és egy csöndes faluban mint a falu orvosa, maga pedig bájos kis orvosnéja csak egymásnak és egymásért élünk. A leány kedves mosollyal felelt: — Ha jól emlékszem, még nem régen, egész más tervei voltak. — Igen, más terveket szőttem, de akkor még nem tudtam, mi a szerelem. — Mit fog szólni özvegy édes anyja, kinek minden öröme, büszkesége a fia, kiben már is a főváros leendő első orvosát látja ? — Édes anyám hamarosan megvigasztalódik, ha majd a fiát boldognak látja. ,— Ki tudja, hátha gyűlöl engem, hisz én lennék oka, hogy a fia ambícióval indult szép pályájának vége szakadt. Bennünket, úgy látszik, nem teremtett az Isten egymásnak. — Annus, egyetlenem, ne beszéljen igy. Maga az én életem napja. Ha a nap eltűnnék, mi lenne a szegény virágból ? — De a nap erős tüzében is elpusztul, elhervad a virág. Hogy is mondta: Mi lenne, ha a nap eltűnnék . . . ? Tűnődve nézett el a férfi íeje fölött. » . . . bizonyára már Olga néniéktől is hallotta, hogy ezért kellett ily sürgősen hazajönnöm. Apám már teljesen fölépült, és üdvözletét küldi. Csodálatosnak tűnik fel majd, ha azt irom, hogy e levél egyszersmind búcsú is. Holnap már asszony leszek, s mielőtt e fontos lépést megtenném, búcsút mondok jóbarátaimnak és köztük Önnek is. Leendő férjem a szomszéd földbirtokos, nem fiatal ember, de hát egy olyan leánynak, kinek semmi hozománya sincs, legfeljebb a nemesi címere, biztosítania kell a jövőjét. Isten vele! Krégczy Anna.« Tamás Ödön gépiesen gyűrte össze a levelet. Vértelen arcának egy izma sem rándul, csak nézi, nézi meredten a szomszéd ház kéményéből felszálló füstöt. Füst volt ez is, szertefoszló aranyfüst. Hirtelen kisimítja a gyűrött papirt. Nem, — ezt nem Írhatta Annus, az ő Annusa . . . Keserűen felkacag, persze, hogy nem ő, de egy kőszivü, nagyravágyó asszony. Mennyi