Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-23 / 26. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 junius 16. csakhamar szükségessé teszi a parallelosztályok felállítását. Ezért már most tizenegy tantermet építenek. A tornaterem pedig egyenesen meglepő lesz nagy méreteivel. 22 méter lesz a höszOsza, 10 méter a szélessége. Ugyanilyen hosszura tervezik a dísztermet is, csak a szélessége lesz valamivel kisebb. Ilyen hatalmas tervieket csak a legnagyobb intézetekben találunk. S ha időjártával még az újonnan épített tizenegy terem sem volna elég, (amit egyáltalában nem tartok lehetetlennek, hiszen a jelen isk. év elején is épen százan akartak beiratkozni az első osztályba!), akkor sem kell kétségbe esni, mert a Csákv-utcával párhuzamos, egyemeletes szárnyat mindenkor meg lehet toldani még egy emelettel, tehát a főgimnázium még ezután is fejleszthető! a kitelepítésnek csak úgy volna igazi értelme, ha mindent az új területre építenének: templomot, színházat, gimnáziumot, mert fontos okok szólnak amellett, (de nem kényelmi szempontok !) hogy ezek együttmaradjanak. Megbolygatni, egymástól elválasztani csak akkor kellene őket, ha a kényszerítő szükség parancsolná. Ilyen kényszerítő szükség pedig — mint láttuk — egyáltalában nincs. A minisztériumtól jóváhagyott terv alapján rövidesen megkezdődik az építés és az új főgimnázium ugyanott fogja nagyobb arányokban, nagyobb hatással teljesíteni j nemes hivatását, ahol a -kisgimnázium századokon át becsülettel megállta helyét! j Sik Sándor költészete. A mult költészete nagy egészében a föld, a virág, a természet, a test, az élet költészete. Fejlettebb értelem, finomabb Ízlés kell ahhoz, hogy el tudjunk merülni az alkotásban megnyilatkozó ész nagyszerűségében, az életet hordozó lélek titkos mélységében. remek szépségeiben. A jelen költészete ez utóbbit célozza, tehát haladást, fejlődést mutat a múlttal szemben. A fejlődés természeténél fogva önkéntelenül fordult a költő szeme a külsőről a belsőre, a filozófia, a vallás felé. A lélek, a mindenséget átfogó szellem vizein, végtelen óceánján titokzatos mélységek, csodás perskektivák közt evezünk. Megbámultuk a külszint, bálványoztuk a durva anyagot s nem láttuk meg a belsőt, az alakító erőt, a lelket ezer finom sejtésével, szelid, édes, majd meg lobogva lobogó, viharos érzelmeivel. De különösen nem láttuk meg, hogy annak a szellemnek, mely a földi port lerázva, ismert világokat tud bejárni, a képzelet rejtelmes fényénél ismeretlen, végtelen világokat tud megsejteni, annak a szellemnek magasabb, végtelen igényei is vannak. A léleknek, a belülvalóknak e titkos, csodás világa a Sik Sándor költészete. Mécses az ő dalos lelke, mely e misztikus világba nézet, láttat velünk. Ennek a leikies irányzatnak megfelel a nyelv, melyen ennek a csodákkal teljes világnak harmóniája, vagy díszharmóniája megzendül. Tele ez a nyelv is titkokkal, csodákkal. Titkok, miket csak rejt élő nyelvünk kiapadhatatlan mélysége, felszínre kerülnek Sik Sándor költészetében. Rejtett kincsei a régi, az új, az irodalmi, a népies nyelvnek mind-mind itt csillognak-villognak pazar gazdagsággal költeményeiben, mint drágakövek az ötvös mívű remek kelyhen. A váratlan fordulatok, merész, mégis természetes szóképek, találó, de új hasonlatok, bájos allegóriák, finom megszemélyesítések, a hétköznapitól eltérő, meglepő voltukkal csudaként tűnnek a mi szerény igényekhez szokott szemünkbe. íme megfejtve a rejtély, mért tetszik vissza annyi, még irodalmilag képzett embernek is a modern költészet belső-külső stilusa. Az új irányzat sohasem nyerhette meg egészen a régi híveit, hanem teremtett magának új publikumot, új meggyéken haladó iskolát. Tudora, a mustforrás ideje a mostani, nem mindenestül irjuk alá az új irányt, de a forrás, tisztulás folyamata majd kiveti, ami salak s megmarad a lelket adó szinbor, a kipallérozott, meggazdagodott költői nyelv. A megújult nyelv aztán alkalmas lesz, akárcsak a hangulatokkal dolgozó modern festészet, a lelki élet hullámverésének, legszelidebb meglebbenésének kifejezésére is. Modern, vallásos költészetünknek kétségkívül egyik elsőrangú fáklyavivője Sik Sándor. Nyelvünknek virága iránt, a költészet iránt érdeklődőknek örömmel ajánljuk új verskötetét. Álljon itt mutatóul egy pár kép sejtelmes lelki világából. A belülvalók mécse. Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja, Amíg nevet a napfény és csodákról mesél: Tárjuk ki a szívünket, hadd járja fürge szél, És tűzzel simogassa az új nap arany ujja. Mert szállton száll az óra s az est jő könnyesen. Sok bolygó tüz kisért és ingó, álnok árnyak, És minden régi sirok rémei visszajárnak. Akkor fáradt szemünket hunyjuk le csöndesen. És gyujtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét. Tüzénél tágult szemmel láss ősi titkokat. A percek suhanását. a könnyek születését; — Tehát oiég mindig az ábrándos Ernő vagy: az idő nem változtatott rajtad! — szólt közbe Oszkár. — Tálalva van — jelenté a verandára lépő szobaleány, mire az ebédlőbe tértek. Klárika csak most látta vendégét teljes világításban, mivel már homály volt, midőn megérkeztek. 25—26 év körüli ifjú volt Ernő, nagy, ábrándos szemekkel, sűrű fekete hajjal. Hangja lágy, dallamos. A vacsora ideje kellemesen telt el. Ernő elmesélte, mint élt azóta, mióta Oszl cár szomszédságukból elköltözött, valamint Oszkár is elmondta, mily észrevétlenül lett rabja az ő szerelmes kis Ivlárikájának. Klárika csak hallgatta a beszélgetőket s hol az ő hatalmas, erős urát nézte, hol rápillantott arra az ábrándos ifjúra, ki boldog volt, midőn meghallotta, hogy megszólal künn a pásztorfurulya. Egy hónapot töltött Ernő Virághalmon, egy boldog, feledhetlen hónapot. Bejárta a közélfekvő erdőket, leült a kis patak partjára virágot szedni, néha egész koszorút font s hazavitte Klárikának. Este aztán kiültek a holdvilágos udvarba s játszani kezdett tilinkón mélabús, panaszos nótákat, mig szemei azon a kis asszonyon nyugodtak, aki mindig közelebb húzódott erős urához, mintha kérni szerette volna: Ugy félek valamitől; védj meg én jó uram! Igen, félt Klárika egy érzéstől, mely egy idő óta uralkodott lelkén. Mióta először szólalt meg az ifjú a bús tilinkón, szive megdobbant s azt hitte, hogy ismét ott ül a hársfalombok alatt a Ladányi tanyán s hogy az álombeli királyfi zeng neki szerelmes, bús dalokat. Ismét ábrándossá vált Klára s ábrándjainak alakjaként mindig Ernő jelent meg. Pedig nem akart véteni még gondolatban se az ellen a jó ember ellen, ki neki mindent iparkodott megszerezni. Valahányszor hárman együtt voltak, mindig az ura mellé ült s ha felsirt a tilinkó, sokszor ráhajtotta férje vállára fejét, de lelke messze, messze szállt meseországba s érezte, hogy az ifjú ábrándos lelke is követi. Ha aztán egyedül volt, sírt, sírt keservesen. Siratta Oszkárt, kié élete volt, ki ellen nem akart vétkezni . . . Siratta Ernőt, kinek tekintetéből nem egyszer kiérezte, hogy mily rajongással viseltetik iránta és siratta önmagát, hogy nem tudta sem az egyiknek, sem a másiknak a képét szivéből kitörölni. De nemcsak Klárika szenvedett; Ernő is nagy harcokon méht keresztül. Ábrándvilágban élt ő is. S midőn az első este meglátta Klárikát, megérezte, hogy ez az ő- álmainak élő képmása. De mit ért a találkozás, ha Klárika másé volt, még pedig olyan férfié, kit ő becsült és szeretett. Már az első hét végén el akart utazni, de Oszkár marasztalta; s olyan volt ő is, mint a lepke, mely érzi, diogy megégeti magát, mégis folyton a gyertyaláng körül repked. Szándékosan kerülte, hogy Klárikával egyedül legyen, mert megérezte, hogy ő sem közönyös előtte. S bár látta, hogy mily gyengéden simul urához, ábrándos tekintete, arca sápadtsága elárulta, hogy lelkének világa megegyezik az övével. Érezte, hogy szeretik egymást, tisztán, csupán a lelkükkel; de tudta azt is, hogy ez az érzés is tilos. Végre elérkezett az utolsó est. Bent ültek a vadszőlős verandán, midőn az egyik kocsis kiszólította Véghidyt, hogy lovának valami baja esett. Egyedül maradtak. Kinos csendben ültek. Ugy szerettek volna megszólalni, de mindkettő félt, hogy elárulja szive titkát. Végre mégis Ernő törte meg a csendet: — Nagyságos asszonyom, örök hálára vagyok kötelezve szíves vendéglátásukért. Életem legboldogabb perceit itt töltöttem s itt ismertem meg azt a lényt, kire mindig imádattal fogok gondolni. Oh Klára, miért