Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-02 / 23. szám

1912 április 14. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. rendtartományi kormányé Budapest. Hazánkban 14 kórházuk van. * Pápán 1757-ben, tehát 155 évvel ezelőtt telepedtek meg az irgalmasok gr. Esterházy Ferenc kegyúr bőkezűsége folytán. Alapítólevelében kiköti, hogy négy beteg számára tartoznak berendezkedni, akiket a grófi család ajánl. A grófi család részére tartsanak egy orvost. Legyen köztük egy miséző pap. Kapnak telket felszereléssel és 18000 K alapítványi tőkét. Eleinte a -várban lakott a négy szerzetes, később a Zöldfához cimzett s mai kolostoruk helyén állott vendéglőt rendezték be számukra. 1763-ig maradtak itt, azután megkezdték a mai kolostor építését. Az Irgalmas-rendre igen nagy szükség volt Pápán és vidékén; csakhamar meg is szerették. Rövidesen újabb, nagy alapítványokat kapott, úgyhogy 1768ban már 8 beteget részesíthettek ingyenes ápolásban. 1760-ban Batthyány Lajos nádor az egész ország területére megengedte nekik az alamizsnagyűjtést. 1809-ben, mikor a franciák megrohanták s lövid utcai harc után el is foglalták városunkat, közel 600 beteget ápoltak a derék irgalmasok. 1848-ban elszakadnak a magyar irgalmasok az osztrák provinciától s önálló — magyar — tartományt alkotnak. 1857-ben ünnepelték itt-létük 100 éves fordulóját. Ezen idő alatt 36.855 beteg részesült gondozásban, lelki vigasztalásban. Jelenleg öt terem van berendezve 28 ággyal. A betegforgalom évenkint 400-ra tehető. A modernül berendezett kórházon kívül (melybe esak férfibetegeket vesznek fel valláskülönbség nélkül), virágzó, jóhirnek örvendő gyógyszertáruk van. Az impozáns rendház mellett hatalmas bérpalotát is építettek. Városunk kat. társadalmi életében mindig élénken résztvettek s 155 év óta egyre jobban fokozódó népszerűségnek örvendenek. Altalános tisztelet, meleg együttérzés és nagyrabecsülés kiséri áldásos működésüket. Kat. Sajtóegyesületünk beszámolója. Évről-évre nagyobb mérveket ölt a konkurrencia a hirlapirodalmi vállalatok között. A becsületes, a tisztességes verseny magában véve nem volna baj, sőt abból csak a társadalom, a köz és erkölcs húzna bő kamatokat, de — sajnos -— a kiadók nagy része a hírlapirodalmat csak üzletnek tekinti és ennek az üzletnek az érdekében feláldoz minden tisztességet és—pénzért — kezes bárányává szegődik egyesek, érdekcsoportok s társadalmi osztályok önző, sokszor piszkos céljainak. Meg nem is olyan régen az újságnak — hogy elterjedjen — két dologra volt szüksége: pénzre és becsületes elvre. Ma már elég az előbbi. Ha pénz van, elv is van, s.őt pénzért úgy változtatják az elvet, mint az ember a ruháját. Nagyon kevés kivétellel ebbe a kategóriába tartoznak összes sajtótermékeink, de azért éles kritikával Ítélkeznek élők és holtak felett. Ne adj Isten, hogy valaki a sajtóhoz, ! ehhez a nebántsvirághoz hozzá merészeljen nyúlni. Pedig a sajtó nem emberek, intézmények fölött álló szent és sérthetetlen hatalom, hanem mondjuk inkább, hogy a kor j olyan szükségszerű intézménye, mely jól vagy rosszul töltheti be szerepét. (Mindkettőre tág tere nyilik. Minden nap ezer és ezer eset kínálkozik, midőn a sajtó túl lépheti hatáskörét s bár a polgárok szabadságának oltalma volna a célja, akárhányszor a polgáj rok szabadságának veszélyeztetésére tör és lábbal tapos olyan tényezőket, amelyek a népek és nemzetek életét, boldogulását évezredeken keresztül biztosították. A tisztességes sajtónak szinte késhegyig menő harcot kell folytatnia ezekkel az ócska vaskereskedő lapokkal, amelyeknél a zseb a fő, a többi mind csak ezt a célt szolgálja. Manapság már a közönség körében is kezd megváltozni a sajtószabadságról való felfogás s ha az a vélemény szilárd gyökeret ver, hogy e sajtó nem annyira közintézmény, mint nyereségre alapított üzlet, akkor majd a közönség maga fogja az útjáról nagyon is letévedt sajtót helyes irányba terelni, addig azonban még sok-sok pimaszságot kell lenyelnünk. A Kat. Sajtóegyesület a mult évfolyamán is bámulatos kitartással igyekezett filléreket gyűjteni, hogy abból koronákat rakosgatva össze, elismerésre méltó anyagi segélylyel támogassa a tisztességes sajtót, az u. n. »modern« sajtóval szemben. Malcsiner Emil, a Kat. Sajtóegyesület irodaigazgatója, a mult héten tartott közgyűlésen terjesztette elő a lefolyt egyesületi év zárószámadásait. Ezek szerint az egyesület vagyona 223.544 K 69 fill. Az elmúlt évben az egyesület összes elkölthető bevétele 147.922 K 91 fillérre rúgott, amivel szemben 145.399 K 69 fillér kiadása volt. Ebből az mét szeretettel emelte Visnyeyre. Szeretettel, barátsággal nyújtotta mindkét kezét is üdvözletül. — Nagyon emlékszem, habár olyan soká is tartott, míg eljött. — Az csak az én károm — s Visnyey -alig tudta elbocsátani a kis kezeket. — De most már vége, mert eljöttem. És ott maradt aztán Tica mellett, mig az első látogatást befejezte. Keveset beszélhetett ugyan vele, mert a sok gyermek egyre ott zajongott körültük és mivel Visnyeyt is gyorsan a szivükbe fogadták, ugyancsak alkalmatlankodtak neki is. Miattuk alig volt alkalma távozáskor elmondani: — Mennyire megváltozott az én kis barátnőm! Alig merem elhinni, hogy barátsága azért nem változott meg irántam. — Az velem növekedhetett is — tréfált Tica. A gyermekek éppen megrohanták bucsúcsókjaikkal Bélát s elrontották örömét. Csak annyit tudott mondani: Isten adja! Elmenőben, amint lekísérték, Tica még lekiáltott tréfálva: — Mondja még, mint jó királyunk szokta mondani: örülök, hogy eljöttem. S Visnyey kalapját lengetve, visszakiáltott: De mennyire örülök! Azután meg csak olyan gyakran járt a házhoz, mint mikor Ilonkának udvarolt. A gyermekek, ha jönni látták, már éppen úgy visítottak az örömtől, mintha Ticát meglátták. Egyszer aztán azt mondta Visnyey a leánynak; — Tudja-e, kis Tica, — ha maguk voltak, a régi barátságnál fogva, így nevezte Visnyey, — tudja-e, hogy a maga jóságával ezek az asszonyok visszaélnek ? Az ő anyai kötelességük nevelni rossz gyerekeiket. De így egészen' csak magára hagyják azt a bandát! Hiszen magának egy percnyi nyugta sincs! — Mindig csak eleinte ilyenek, aztán nálunk megszelídülnek. És most maga megosztja velem a kis gézengúzok szelidítését. — De milyen áron! Beszélhetünk-e együtt összefüggőleg csak egy percig? Éppen a kis szögletszobában voltak, ugyanott, ahol egykor Visnyey szivét az a nagy csapás érte. Ugyanazon a helyen ültek le. A gyermekek közül csak a két legkisebb leányka telepedett le Tica lábaihoz. A többieket Béla, mikor megérkezett, becsalta egyik szobába, ott reájuk zárta az ajtót s a kulcsot magával hozta. Míg azok onnan kiszabadulnak, addig el akart készülni. — Éppen ma tíz éve, mikor engemet ! itt vigasztalt — kezdé a fiatal leány mellé ülve. - - Tudja-e, Tica, miért bánkódtam akkor ? — Tudom. Hallottam. — No persze, Ilonka elbeszélte bizalmasan mindenkinek. Elkezdve a jegyesén, a vőfélyén, végre magának, a kis gyermeknek is elmondta. De maga legalább kérdezte tőle, hogy mi bajom van ? — En sohasem kérdeztem tőle. Mert soha nem is mondtam el senkinek, hogy maga itt sírt. — Nem mondta el ? De hisz maga akkor még egy csepp kis baba volt ? — De ön azt mondta nekem, hogy ne szóljak arról senkinek. Hát hogy mondtam volna el ? Béla mélyen tekintett Tica szép tiszta szemébe. — Milyen drága gyermek volt már akkor is! Mintha "most is látnám, hogy jött hozzám fehér ruhácskájában, mint egy igazi kis angyal! S hogy gondozott, vigasztalt. Isten tudja, milyen ostoba drámai jelenetek-