Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-05-26 / 22. szám

1912 május 26. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. lagra, átölelte a nyakát, vigasztalta, simogatta, csókolgatta. Ne sirjon. Nem hal meg. Meggyógyul. Meg bizony, — ismételgette. Azzal lekaszkálódott a pamlagról, elfutott s elhozta kis ágyából az egyik csipkés párnát. — Tegye erre a fejét s aludjon. Majd mesélek magának a zöld bogárkirályról. Nagyon szép mese lesz. Sehol se hallottam. Senki se hallotta. Csak én fogom magának mesélni. Hanem Béla tovább is csak ült ott lehajtott fővel. — Oh, jaj! — sóhajtott — mindent elvesztettem! Mindent! — Mindent elvesztett? — ijedt meg a kis leány. No, ne féljen csak, imádkozni fogunk szent Antalhoz. Én is odaadom a pénzemet a szegények kenyerére. Maga is odaadja a magáét, akkor mindent megtalál. Meg bizony. Én is megtaláltam a gyűszücskémet és a bábum kalapját, mikor elveszett. Maga is megtalál mindent. Ezzel Tica elfutott s a kincseivel tért vissza. Apró üvegkacsákat hozott s szines, bodros cukorkapapirokba göngyölve egy csorba porcellán szent Antal-szobrocskát. — Itt vannak a kacsáim — susogta elfogódott hangon, mert bizonnyal nagy volt az áldozat, amit hozott. — Addig is mig mindent megtalál, ezekkel játszhat. És ezt a szent Antalkát magának adom, el is viheti. Ezzel kigöngyölte a papirokból s odanyújtotta a picike porcellánszobrocskát, ami az ő apró kezében elfért s Béla oldalzsebébe csúsztatta. Végre, mint utolsó vigasztalást, kezébe nyomott két bonbont is, melyet köténykéje zsebéből vett elő. Ekkor Visnyey türelmetlenül hárította el magától a gyermeket. — Menjen, kis Tica és hozzon nekem az ebédlőből egy pohár bort — szólalt jövő megsejtett képe lebegjen, imbolyogjon álmodó szemében. Merem állítani: irodalmunk gyöngyei közé valók azon költeményei, melyekben a lélek küzdelmét festi a testtel, jobb részének liarcát a gyarló emberrel. »Égy kampagnai •osteriában« még leigázva hirdeti: Hát éljen a mámor, pezsegjen az élet! Éljen a pillanat, az üdvözítő. — »A Monte Pincion« már heves a vivó<lás, s szivébe markol, éget a vesztes lélek keserű szemrehányásának izzó íájdalma. A »Kísértés« cimü remek darabjában meg — a divatért, a felkapottságért, nem adva azt, mi becses és örök — már a szent, nagy eszmék vallójának, győzhetetlen bajnokának dalolja magát. Az ünnepi, a magasztos iránti szent rajongásában rokon a lelke Vörösmartyéval. Csapongó bordalait is, különösen a dithyrambbá magasult »Somlóhegyen «-t, nem Petőfi szilaj lobogása, vérig metsző gúnyja, hanem az önfeledt pillanat mámoros öröme, mely hirtelen csap át a »Vén cigány« kétségbeesett lemondásába, majd meg a »Fóti dal« bizó, reményiő, ünnepi pátosza, a magánkivtiletté fokozódott lelkesedés hajtja át. Mintha nála csak arra szolgálna a magány .(Margitszigeten, Tavaszi verőfényben); a támeg végre rekedt hangon. — De egy szót se szóljon senkinek. — Igen — s a kis leány elszaladt, de nemsokára visszatért a kívánt pohár borral. Béla fölhajtotta s kissé magához tért. Akkor lehajolt a gyermekhez s megcsókolta. — Köszönöm, kis Tica, — azzal elrohant ... — Jöjjön el holnap! — kiáltotta utána a gyermek. (Folyt, köv.) Tanítói közgyűlés. A »Pápa-Csóth Esperesi Tanítókör« csütörtökön tartotta meg tavaszi közgyűlését Csóthon. A kör tagjai nagy számban jöttek össze és testületileg vettek részt a 9 órai nagymisén. Utánna az új iskola egyik tágas termében Süle Gábor, világi elnök, lendületes, lelkes szavakkal nyitotta meg a közgyűlést és komoly, a katolikus tanítóság tekintélyéhez mért kitartásra búzdította a kör tagjait a íízetésrendezésért folyó küzdelemben. Indítványára jegyzőkönyvileg búcsúztak el a kerület volt tanfelügyelőjétől, Csóthi Géza murakereszturi apáttól. Ritka szép jelenet következett, amikor Süle Gábor, világi elnök meleg, szivből fakadt szavakkal üdvözölte a kerület új esperesét és tanfelügyelőjét, Gerstner Ignácot. ICöny csillogott a szemekben, az öröm könyei, hogy olyan férfiút üdvözölhet és mondhat a kör magáénak, aki szivük szerint való. Impozáns módon nyilatkozott meg az a szeretet, amely az új esperest a tanitók részéről már régi idő óta körülveszi. Az elnök üdvözlő szavait sürün szakította meg a szivből jövő éljen és taps, amely ováció fokozottabb mértékben indult meg, amikor Gerstner Ignác a meghatottságtól remegő szavakkal és könnyes szemekkel köszönte meg ezt a szerinte »meg nem érdemelt« kitüntetést és »előlegezett« vol idegen (Venezia, Róma); meg a mámorba ringató boros pohár (Somlóhegyen), hogy a hétköznapit levetve, ünnepi díszben, ünnepi hangon magasztos érzések zengésére ajzza fel a lant idegét. Másik~sajátos vonása mimóza-leikének rendkivül érzékenysége. A költők e rendes vonását ennek mértéke, foka teszi költőnkben egyénivé. Megrezzen lelke a legkisebb érintésre, hogy dalba váltsa ki bensejének e halk rezzenését. Megrázkódik, a tűszurásban halálos sebet lát felizgult lelke. Ez a vonás csak növeli lelkének emiitett jellemét. Elégedetlenné teszi a valóval, az álmok országába űzi, hol fakadnak számára rózsák tövis nélkül. Ezért sir fel a titkos bú, zokogó vágy, rezdül meg a homályos sejtés, édes ábránd lantján, ha az élet egyszerű viszonyait, vagy ha önmagát, ha családi boldogságát énekli is. Lelkének ez egybefutó kettős vonása tartja vissza mindentől, mi durva, nemtelen s daloltatja vele mindazt, mi szent s nemes előttünk. Ezért fordul könnyező részvéttel a szenvedő felé (Karácsonyest); s ünnepli a balzsamos szeretetet (Szeretet ünnepén). így lesz érzékennyé az emberiség szent ügye iránt s. borzad mindattól, mi a felforgatás bélyegét viseli magán. Ezért rém neki a bizalmat. Szép és felejthetetlen percek voltak ezek, eklatáns példája annak, ha a pap és tanitó egymásra találnak, mily rajongó szeretettel, becsüléssel csüngenek egymáson s ebből csak haszon áradhat az egyesekre, az egyházra és hazára egyaránt. Kriszt Jenő esperes plébános, ker. tanfelügyelőt kitüntetése alkalmával a kör örömmel köszönti és deputáció utján fogja üdvözölni. Zubek Lénárd, adászteveli ny. kántortanító elhunyta felett mély részvétének ad kifejezést a kör és emlékét jegyzőkönyvileg örökíti meg; családjához részvétiratot intéz. A jegyzőkönyveket hitelesitették, a jelen ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére Kremmer Gyula és Nagy Pál tanítókat kérte fel az elnök. Zsilavy Sándor kérte, hogy a tisztújítást a tárgysorozat végére tegyék, azonban, hogy a hoszszú vitának végét szakitsa, indítványát viszszavonta. Több ok miatt a tisztújítást az őszi közgyűlésre halasztották, addig is ideiglenesen a régi tisztikar vezeti a kör ügyeit. Zsilavy Sándor a tanitói fizetés egységesítéséről tartott szabad előadást, melyet Gerstner Ignác, egyh. elnök indítványára jegyzőkönyvbe foglalt a közgyűlés. Grátzer János gondosan és nagy körültekintéssel megszerkesztett felolvasásával frappáns hatást ért el, hosszan tartó óvációban volt része. Néhány elnöki előterjesztés után a közgyűlés véget ért. = A Ruszek-utea feltöltése. A r. kapitány arra kérte a v. tanácsot, hogy a Ruszek-utcát töltesse fel kaviccsal és az ott díszelgő illemhelyet távolíttassa el. A kavicscsal való beterítést meg is igérte a v. tanács, de már az »illemtelen» helyet meghagyja a helyén. Ahhoz görcsösen ragaszkodik. Igaza van. Valahol kell a Főtér közelében illemhelyet felállítani, de nem olyant, mint amilyen a Ruszek-utcában diszeleg. Még legalább, ha tisztántartásáról gondoskodna valaki. háború réme, melynek oly szépen festi rombolását. ,,A csendet a világ megunta, Melyben tökély felé haladt. .. Mit néki már a béke — munka — Harctéren hajszol diadalt. Forr, lüktet vére, mint a vulkán, Mely kebliböl lángfolyamot hány . . . S mig vérfürdő nem lesz a földből — Csak egyre zúg, csak egyre bömböl." így kapcsolódik bele az emberiségbe s lesz annak érdeke lantjának állandó dala. Ezért dalolja a multak történetét és nagy, szent hagyományát (Az Árpád szobor álma, Rákóczi, Kurucok hazatérése, Pannonhalma); ezért nem kell neki a modernek ma-költészete csillogó nyelvével, de romlott Ízlésével, lapos szellemével, üres, blazirt szivével. így magasztosul dala forró, szent imává a »Miatyánk«-ban; csupán igy — lelkének természetes vonzalmát követve — jut oda, hogy ódát zengjen s tudjon zengeni gróf Zichy Nándornak, a katolicizmus, e megvetett, de mégis csak legszentebb idealizmus, kidőlt, agg harcosának. így szereti meg, szereti kimondhatatlanul balsorstól régen tépett, édes hazáját, ezeréves, szép Magyarországát. így lesz uralkodó a nemzeti elem költészetében, s szól hazájáról majdnem minden második