Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-04-14 / 16. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 április 14. 850 ezer naptár és brosúra szolgálta egy éven bélül a nagyszabású szocialista propagandát. Angliában csak pár napja mutatta meg a bányászság, hogy micsoda végzetessé válható nemzeti csapást, só't az egész világon minő megrázkódtatást szül, ha az a pár millió munkás leteszi a kalapácsát. Nálunk Magyarországon is meglepő sikerrel dolgozik a szociáldemokrácia: 40—50 képviselője van az országházban, anélkül, hogy választott volna. Hát ha a választójogot előbb-utóbb megkapja. De hát vaksággal vagyunk megverve! A mágnás tovább pazarolja a nép vérén szerzett millióit; a tőke, a gyáripar, a munkaadó tovább szívja s emészti fel megfelelő viszontszolgálat nélkül a munkásság erejét; a pénzvilág félelmes hatalmai tovább spekulálják el mindkét fél ezreit, filléreit. Teszik mindezt az államhatalom szentesítése, segédkezése mellett, s közben felgyülemlik a robbanás anyaga, hogy a visszafojtott keserűség földrengető kitörésével, tüzes lávájával seperjen el mindent, mit millió küzdelem, vér, szenvedés árán évezredek sora alkotott. S mindezért a felelősség nagyobb felének terhe az uralkodó osztályra nehezedik a történelem, a lelkiismeret s az Úr Isten előtt egyaránt. De hát mi vaksággal vagyunk megverve! Nemcsak az uralkodó osztályok, hanem azok is, kiket isteni küldetésük, kétezer éves hagyományuk az emberi alakulás, boldogulás fáklyavivőiül, vezetőiül állított öda. Alig teszünk valamit, vagy éppen semmit a szociálizmus nagy, szent ügye érdekében. Félünk a jövő alakulásoktól, lusták s kístelküek vagyunk: bűnös önszeretetből és tudatlanságból kötjük a minden, időknek és minden .népeknek szóló egyház legszentebb ügyét a ma formáihoz, fejlődésre nem képes, megmerevedett alakulásokhoz. Pedig az egyház isteni alapítója, ki azt hirdette: adjátok meg a császárnak, ami a császáré s az Istennek, ami az Istené, még többször, egy életen tanította szavával és példájával, hogy ember , és ember között Isten előtt nincs különbség, hogy egy Atyának gyermekei vagyunk, hogy ne kívánjuk a másét s mindenkinek adjuk meg a magáét. Es az egyház Alapítója tanítása, példája szerint legjobb fiai millióinak életét és vérét

1 áldözta fel, hogy a szocializmus legelső, legnehezebb, de egyúttal legszentebb feladatát megvalósíthassa: feloldhassa a rabszolgaság évezredes, súlyos bilincseit s a »jószág«-ot, a rabszolgát a keresztség vizével megnemesítve egyenlő színvonalra, a közös emberi méltóság tudatára emelje a gőgös római patriciussal s magával az Istenként imádott császárral. Sőt ezek fölé helyezte őket lelkük nemességét illetőleg. A vagyonközösséget is ugyanez a kereszténység valósította meg legelőször. A kereszténységnek hűnek kell maradnia elsőrangú szociá'is missziójához, feladatához. Eddig a kétkedés szelleme zsibbasztotta el; a minden szent és nagy dolog iránt való közömbösség feküdte meg a lelkeket; a jobbak figyelmét, erejét meg a reneszánsz és a reformáció óta az egyházat ért sebek orvoslása kötötte le. Innen van, hogy a szociálizmus természetes kicsirázása, megindulása, hívatlan vezetők, antikeresztény és éppen ezért egyúttal kultúra-ellenes elemek kezébe került. Ezek a vezetők lebecsülik a hagyományt, a multak szellemét, alkotásait, kiszakítják az embert abból a környezetből, melyben született, felnőtt, nevelkedett és amelyben él: megtagadják a fajt, a nemzetet, s nemzetközivé tesznek. A történelmi materiálizmus, vagyis a gyomor szempontjából felfogott történelmi elméletükkel minden fejlődést, művelődést a termelésnek és a termékek cseréjének tulajdonítanak s' ezzel minden ideálizmus, eszményiség lába alól kihúzzák a talajt, mintha más hatalom a gyomron kívül nem is léteznék. Aláaknázzák a valláserkölcsiséget s ezzel az emberi megélhetés minden formájának, magának a szociálizmusnak is egyetlen lehető alapját. Magának a szociálizmusnak óriási kárára egybekapcsolják saját istentagadásuk, vallástalanságuk ügyét a szociálizmus szekerével. Nagyobb részük elveiknek forrodalmi uton való érvényesülését hirdeti. S mindezzel népszerűtlenné teszik a szociáüzmust. Mindé bűnös szerepre azért vállalkoznak, mert nekik hazájuk, nemzetük, ősi hagyományuk, apáik porladó csontjait fedő sírhantjuk, őseik

4 vérétől megszentelt rögük nincs a hazában; nekik veszteni valójuk nincs, hisz ők csak nyerhetnek az általános felfordulásban. így fogják fel az emberiség nagy ügyét a haszon, az üzlet, a nyerészkedés szempontjából. Pedig a materiálizmusnak, az istentagadásnak, világnézeteknek a szociálizmushoz semmi közük. Ezek csak arra jók, hogy ismeretleriy te tje sülhetetlen vágyak keljenek az emberekben; hogy felszabaduljon az emberben az évezredek művelődésétől békóra vert állat; hogy az »aki bírja, m^rja« elve van; ez a pongyolaság, amivel ezt a furcsa nevü dolgot telelős súllyal biró helyekről így nevezgetik, egyfelől nem mond igazat, másfelől lovat ád ellenségeink, az osztrák közjogászok alá, akik nagyobb vakmerőséggel, mint komoly tudással, úgyis untig letagadni akarják azt a kis függetlenséget is, amelyben hazánk Ausztriától —legalább papiroson — törvénytárunk szerint van, s a pragmatika szankciót, ezt az osztrák családi szabályzatot doktrínáik érdekében azonosnak állítják azzal a törvénnyel, amely nálunk a Habsburgok nőágára a trónöröklést kiterjeszti. Pedig abban a kénysz"örházásságban, amiben Ausztriával élünk, s amelyben rég elmúlt — ha ugyan volt valaha —, a kölcsönös bizalomnak és a szerelmes ölelkezésnelc az ideje, s most már harc és háború, cselszövés és goromba nyájaskodások vannak napirenden, vigyázni kellene, nehogy felvértezzük a másik gyengéd házastársat. A »pragmatika szankció« kifejezés ősrégi megjelelése olyan államokiratnak, amelyet a., fejedelmek azért adnak ki, hogy azzal valamely fontos, sarkalatos kérdést Őrök időkre szabályozzanak, jogviszonyokat rendezzenek, megállapítsanak. A közép-, sőt az újabb korból több ilyenről tudunk; nem egy francia és német uralkodó bocsátott ki ilyet; a legutolsó, amit ezen a néven neveznek az, amelyet VI. Károly német-római császár, nálunk e néven III-ik, 1713-ban ausztriai tartományaira nézve házi törvényképp kiadott, s amely arra volt hivatva, hogy a Habsburg-házban, amelynek ő volt utolsó férfisarja, — az örökös tartományokra, Ausztriára nézve megállapítsa a nőág trónutódlási jogát. Amit azzal a renddel, hogy utána leányai, ezek nemlétében unokahugai, s ilyenek hiányában is nővérei következzenek, — a tartományok rendeive! közölvén, mivel ott alkotmányosság nem volt, ezáltal törvénnyé tett. De nem úgy nálunk, ahol törvényt csak a törvényhozás, vagyis a nemzet és fejedelem egyező akarata alkothat, s ezérf már itt meg kell .egyeznünk, hogy az 1713 iki csaladi törvény, a pragmatika szankció miránk sehogy sem vonatkozhatott. Erről és a sokkal későbbi magyar örökösödési törvényről lesz itt szó, de előbb lássuk, hogy milyen előzményei voltak, s mily körülményei eme nagyjelentőségű, odaát autokratikusán, nálunk törvényhozás utján létesült intézkedésnek. Az alig lezajlott spanyol örökösödési háború, mely egész Európát fegyverbe állította, s a népeket iszonyú csapásokkal sújtotta, napnál világosabban kimutatta, hogy az államszerződések csak annyit érnek, amennyi súlyt azoknak az ultima ratio rerum és regum, a fegyver adhat. Az e borzasztó háborúval jóformán párhuzamos lefolyású Thöhöly- és Rákóczy-féle szabadságharcok is megtanították az uralkodóházat, hogy a vestfáli békében megszületett nemzetközi állandó érintkezés, a diplomácia a népek avitikus felfogásán és világnézetén erős réseket ütött. Hogy az elnyomott, kizsarolt, legjobbjaik lemészárolásával a végsőig elkeserített népek már tudják a módját az elviselhetlen bajoktól való szabadulásnak, vagy legalább a szabadulás megkisértésének. Az európai konstellációk kedvező conjuneturáit felhasználni, szövetségeket, vagy legalább hasznos összeköttetéseket létesíteni, célravezető dolognak látszott a leigázott magyar nemzetre nézve is. A királyi hitlevelek, diplomák, melyek néha csillapító eszközül alkalmaztattak, nem látszottak többé garanciáknak, nem bizott már bennük senki, okulva a multak tapasztalatain. Nagyon kifejező az ez időkből származó ismeretes kuruc-nóta: