Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-04-07 / 15. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 április 7. A kat. autonómia. (III., befejező közlemény). Rövid ez a hely arra, hogy tisztán megvilágítsuk olvasóink előtt a kat. autonómia kérdését. Igazán csak arra jó, hogy halvány fénysugarat vessünk erre a rendkívül fontos problémára, mellyel pedig teljesen tisztában kellene lenniök a legutolsó ialucska katolikusainak is. Egy rövidke ismétlés elől mégsem térhetünk ki. Az autonómia jogos és szükséges voltát teljes erőnkből újólag hangsúlyoznunk kell. Az uralkodó főkegyúri jogai nem állami, nem felségjogok, hanem az egyháztól kapott, személyes és átruházhatatlan jogai az apostoli királynak. E jogokat tehát nem gyakorolhatja jogosan — állami jogok módjára felekezetien kormányával. Az osztó igazság azt kívánja, hogy főpapjaink kinevezésében egy, világi és egyházi, érdemes katolikusokból álló, olyan testület legyen illetékes, mely az egyház ügyét, mint saját ügyét viseli szivén; ne pedig felekezetlen, vagy éppen ellenséges kormány, mely főpapjaink kinevezésében nem az egyház érdekét, nem a kinevezendő szellemi és erkölcsi rátermettségét tekinti, hanem esetleg egyéb »érdemeket« jutalmaz, avagy kiván meg. Ha az igazi autonómia megvalósul, akkor majd nem a mindenkori kormány magas tetszése lesz a papság ambíciójának, előretörekvésének tárgya; akkor majd nem lesz annyi panasz a papságra. Ez a testület lesz illetékes az iskolák kormányzásában is, amelyekben legféltettebb kincsünknek, gyermekeinknek, a jövő nemzedéknek szellemi örökségét alapozzák meg, s ezzel jövendő boldogságukról vagy boldogtalanságukról döntenek. Ami az egyházi javakat illeti, újra ki kell emelnünk, hogy óriási történeti tévedés; amennyiben pedig szándékos, óriási törté- j nelmi hazugság: az egyházi javakat állam- ; javaknak tekinteni, melyekkel úgy rendel- ! kezhetik az állam, amint a szükség és ésszerűség kívánja. Aki ezt állítja, az a mai állapotokat, jogi fejlődések eredményeit, kifejezéseit akarja visszavinni ezer esztendővel ezelőtti állapotokra. Állam-eszméről, államjavakról az egyházi javak első adományozása idején szó sem lehet, ezek későbbi dolgok, lassú fejlődés eredményei. Örültek az első lejedelmek, ha az ország óriási lakatlan és műveletlen területeit munkás, kultúrát terjesztő jövevényekkel megoszthatták. Meg is j osztották, adományozták, még pedig mint az adománylevelek legtöbbször mondják: »Sem magunknak, sem utódainknak semmi jogot fönt nem tartván.« Államjavaknak-minősítés őrült cimén a fejedelmektől betelepített, idegen nemzetiségeket, hazánk történetében nagy szerepet játszott családokat, sőt minden régi nemesi famíliát ki lehetett volna vágni bármikor s ki lehetne vágni most is a nemzet testéből. Ne is szóljunk arról, hogy az egyházi javak nagyobb fele magánosoktól adományozott, vagy egyháziaktól szerzett birtok. Ez kétségbevonhatatlan történeti adatokkal kimutatható!! Szentebb, jogosabb és jobban megszolgált magánbirtokot, -mint az egyházi vagyon, el sem képzelhetünk, ha csak a hazaárulás, ököljoggal foglalás, vagy a modern spekulációk és ezer huncutériák utján való birtokszerzést nem minősítjük szentebbnek, jogosabbnak. Micsoda csekélység az egyházi vagyon a főúri javakhoz képest s csak az egyetlen, bécsi Rotschild-család 11 ezer millió korona vagyonához képest, melynek egy napi jövödelme: 1 millió 800 ezer korona s egy perci: 10.833 korona. S mennyi terhe van velük szemben az egyházi vagyonnak! S mennyi jót tesznek belőle! Csak a mostanában megtámadott primás is 8 millió koronát adott jótékony célra. Naponta átlag 100 kérvény érkezik budavári palotájába. No de, nevetséges dolog jogot, igazságot emlegetni a szekularizálni akaró rablóirányzattal szemben! Csak a francia példa nyomán, arra. hívjuk lel még a figyelmet, hogy a francia egyházi vagyon elrablása az évi 1.600 milliós költségvetéssel dolgozó államnak harminc millió frankot, tehát nyomorult kis koncot hozott, a felheccelt és elbolonditott népnek meg egy nagy nullát juttatott, hanem a szekularizátoroknak, likvidátoroknak és a többi, velük egy húron pendülő, dögszagra gyűlő éji vadnak szépen jövödelmezett! Maga a piszkos kezű Duez úr 10 milliót likvidált önnön becses erszényébe. E birtokoknak az autonómia jogkörébe való vonása érdeke a papságnak, mert a szekularizációval ő alóla húzzák ki a létalapot; érdekük a világi katolikusoknak, mert végre is közvetve az ő érdekeiket szolgálja az egyházi vagyon. S az ő érdekeiket fogja szolgálni még nagyobb mértékben, ha e vagyon felhasználását az autonómia kiveszi az egyesek uri gusztusa vagy éppen szeszélye alól. Mert elvitázhatatlan tény, hogy a papság isteni rendeltetése az, hogy a világi hivők üdvösségét munkálja, de közvetve anyagi, földi boldogulásukat is előmozdítsa! Tudja és érzi ezt ma már a papság legnagyobb része és ha a világi katolikusok miilói melléjük sorakoznak, — nyugodtak lehetünk — bátran fognak küzdeni közös szent érdekeink biztositójáért: a kat. autonómiáért. Ezt a küzdelmet a kat. autonómiáért 1848-ban a Scitovszky pécsi püspök elnöklete alatt, főrendekből és követekből álló gyűlés kezdte meg. Felismerték a veszedelmes helyzetet, mely a vallások egyenjogúságának és viszonyosságának kimondásával TARCA. Feltámadás. A tél vonaglott; fájdalmas nyögése Zavarta már az alvó életet, Belékapott a fáknak üstökébe, De lombot róluk már nem téphetett; Üvöltött, mint a megsebzett oroszlán, Míg nem erőtlen' összeroskadott, S a völgy ölén, a kéklő bércek ormán Fölsírt a szellő: télapó halott... Aztán tavasz lett; tűz-sirjából újra Életre kelt a vén főnix-madár, S a kis virág a bimbóból kibújva Hogy' várt a tarka pillangóra már! Zöld bokrok alján megcsendült az ének, Bucsúztatá a sírba tért telet, S ujjongva szólt az ébredő vidéknek: FŰltámadás van! itt a kikelet!... De mért a sóhaj ? arcunkról a könnyek Mért folynak egyre ? mért a könnypatak ? Vagy ez visszhangja tán a víg örömnek ? Nyomában akkor jajszó mért fakad?! A templomokban sír a gyász-zsolozsma, A papnak hangja csukló, meghatott, A gyertya lángja megreszket lobogva: Az Isten-ember fekszik halva ott. De hajh! az égre eljött már a hajnal, Fölszárította szívünk könnyeit, S a puszta sírnál hóruháju angyal Ugy megvigasztalt! tudjuk: nincsen itt! Hiába volt az őrök nagy csapatja, Hiába volt a síron száz pecsét, Harangszó búg a győzedelmi dalba, Es alleluja hangzik szerteszét! Ki boldogságod régen sírba zártad, Ki ott zokogsz, hol nem látja más, A szenvedésed még vígságra válhat, Ne higyj az őrnek: van föltámadás! A kis kereszt a sírhalmok tövében Vigasztalónk és biztatónk csupán, Szeretteinket újra látjuk épen E földi megpróbáltatás után. Ki síkra szálltál eszmék érdekében Erős reménnyel, vágyakkal tele, A szent ügy el nem bukhatott egészen, Eljő a Húsvét rég' várt reggele! A fölre sújtott bont még újra szárnyat, Örömre ébred minden hű kebel: Igazság, eszme százszor sírba szállhat, De harmadnapra — új életre kell Tomor Árkád. Feltámadunk. — Irta: dr. Hannig Györgyné. — Elnémultak a harangok, fekete gyászt öltött az egyház, Krisztus sírjához zarándokolnak a hivők seregei. Amott a sarokházra kettős gyász nehezedik. Nemcsak a Megváltó halálát fájlalják, — halva fekszik egy picinyke angyal is, a 3 éves Józsika. Parányi kis koporsója tele van hintve illatos, mosolygó virággal; mi haszna, ha a legszebb, a legédesebb, a legmelegebb szivü kis virágszál letörve pihen. Anyja kétségbeesetten zokog. Úgy vergődik a lelke, mint a megsebzett galambé. Remegő hangja mindegyre csak azt hangoztatja: — Istenem, nem birom el, nem tudom elviselni: Az apa is ott áll a koporsó mellett, amelybe utódját, életének reményét, vérét, büszkeségét helyezték. Szeméből végig-végiggördül egy-egy nehéz, fájó könycsepp. Arcára rá van irva az emésztő fájdalom. Mert ő nem csak gyermekét sajnálja, fáj a lelke az anyáért is, azért a kétségbeesett zokogó asszonyért. — Gyengéden hozzá lép, vigasztalni kezdi.