Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-03-26 / 13. szám

1911 március 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. dolgok előtt tehetetlenül vergődik az ember. I Nem hideg fogalom, nem puszta gondolat: — meg lehet fogni, át lehet ölelni a hazát s kap az ember annyi erőt az anyaföldtől, hogy ne tudjon tőle elszakadni! Az embert emlékek éltetik. Szülőházunk, kis kertünk, melynek virágait öntöztük, a templom, a harang, melyet kis korunkban tán magunk is lóbáltunk, a temető, melyben szeretteink pihennek: még őszülő fejjel is belemarkolnak a szívünkbe. Ezt nem lehet letagadni; hiába mondjuk, hogy ez nekünk nem kell. Mindez él bennünk! Beleszületünk a családba; emlékeket, hagyományokat veszünk át; a család becsülete a mi becsületünk. Ezek a tradíciók, ezek az emlékek mind azt követelik, hogy becsüljük meg, szeressük azt a családot, melynek egyik hajtása vagyunk! »Szivet cseréljen az, aki hazát cserél.« Hát arra mi vár, aki ismerni sem akarja a hazát? Dobja oda szívét az éhes fenevadaknak, vagy tépje szét. A haza a mi nagy családunk. Ami érték, ragyogás, fény, gyász, öröm volt ezen az anyaföldön, az a miénk! Miénk a múltja, jelene, jövője. Nemcsak emlékezünk, hanem élünk is. Élünk egy nép körében, melyhez odaláncol bennünket a szívünk. Ezt az érzést ki lehet figurázni (bár ez is szentségtörés), de kiirtani, kitépni nem lehet! Kisér, velünk van, bennünk él szakadatlanul. Érzés nélkül, szív nélkül, mely megbecsül minden értéket, nem ember az ember. Amihez nem tudok hozzáférni az értelem boncoló erejével, — megkeresem és megtalálom a szívemmel! De mi köze a vallásnak a hazaszeretethez ? Kérdik egyébként hazafias ellenteleink. (II. irányzat). Hiszen a katholicizmussal lehet legkevésbé összeegyeztetni, mert a katholicizmus nemzetközi. Mikor a felebaráti szeretet parancsát proklamálta, ledöntötte a korlátokat, lerombolta a népeket elválasztó falakat, a haza meg sztik korlátok közé szorítja az embert. A hazaszeretet azt parancsolja, hogy egész szívvel szeressük a hazát. Tehát csak a vallástalan ember lehet igazán jó hazafi, mert annak szívét nem felezi meg, nem oszt ja meg a vallás! Ne féljetek! A lélek nagy kincseiből bőségesen jut Istennek is, hazának is. Akármelyik hiányzik is, ür van a lelkemben. A harmoniához hangkeltő is kell, resonálás is kell. A haza szük határok közé van szorítva és ideiglenes, az ég végtelen és örök. Az egyikhez vér, pénz, erő kell, a másikhoz tettekben nyilvánuló hit. S a mi lelkünknek megvan az a tehetsége, hogy az egyiknek polgára lehetek ugyanakkor, amikor a másiknak édes gyermeke vagyok. Az emberi léleknek van oly iránya, mely röghöz köti őt. Hiába mondják a demagógok, hogy ott a hazád, ahol jobb dolgod van. Másutt talán szebb az égbolt, égbenyulók a hegyek, csodálatosabb a természet: de mi hasznom belőle — az én szívem a csodák világából is visszasír a szülőföldre! »Ember meghal családjáért, ember meghal hazájáért. —- Ember szív többre nem képes. Egész világért élni, egész világért meghalni, — csak egy Isten teheti.« De e szük körre szorítkozó érzés mellett van az emberi léleknek olyan érzelme is, mely mindent felölel, minden közös emberi szerencsétlenségen könyet ejt: pl. a nagy világkatasztrófák a megdöbbenés erejével hatnak a szívünkre, noha ezernyi ezer mérföldre jászódnak le tőlünk. Épen ezen univerzális érzelmeket találja meg az ember a kath. egyházban, mely nem pusztit el nagy, szent érzéseket. Nálunk katholiküsoknál a hazaszeretet erkölcsi erény, melyet maga az Ur Jézus szentelt meg, mikor hazájának szomorú jövőjére gondolva égő könyeket hullatott. Kövessük Jézust mindenben, tehát a hazaszeretetben is. Csak így vagyunk katholikusok. Kivetkőzik keresztény katholikus jellegéből, aki megtagadja hazáját. Nagy dolgokról van szó, nem csoda, hogy akadnak élelmes, a helyzet magaslatára emelkedő emberek, akik monopolizálni akarják a hazafiságot. Mi katholikusok részint a magunk élhetetlensége, részint mások élelmessége folytán csak olyan harmadrangú hazafiak vagyunk. Egyre azt hangoztatják, hogy a katholikusok, ha következetesek akarnak lenni, első sorban katholikusok és csak azután magyarok! Pedig ugyanazzal a szívvel, ugyanazzal a lélekkel szeretem egyszerre és nem egymásután Istenemet és - hazámat. Engedjétek csak azt a lelket érvényesülni, hogy szabadon fejleszthesse ki a maga érzelemvilágát. Egyszerre vagyok katholikus és magyar: magyar katholikus vagyok! Ontudatosítanunk kell érzéseinket, hogy síkerrel vehessük fel a harcot a mai »tudományos és demagóg irányzatokkal. Ezeket a kozmopolitasággal kacérkodó áramlatokat előbb-utóbb fel fogja váltani egy másik. Eljő még az a korszak, mikor a hazaszeretet újra szentség lesz, mely előtt tisztelettel hajolnak meg az emberek. Az emberiség ma katasztrófák elé megy, de az egészséges életösztön fel fog támadni s a kijózanodás Nyoma sincs többé a háborútól és a haláltól való félelemnek; aki elhagyja családi tűzhelyét, nem siránkozik, hanem hősies elszántsággal énekli: Mindenfelöl harci nótát fuj a szél Verje meg az Isten aztot, aki fél A török is, a tatár is mit tehet? Egy életnél egytől többet nem vehet. A szabadságharci dalok között legszebbek és legértékesebbek az indulók, mint a Batthiányi, Kossuth, Klapka, Percei-indulók, amelyeknek hangjai mellett vigadtak a tábori tűzhelyeknél és rohantak az ütközetbe. Ezek mind a népköltészet termékei, amelyekben az egész nemzet lelke és közérzése nyilatkozott meg. De nem kell felednünk, hogy az 1848. szabadságharc költészetében sokkal kevesebb az ismeretlen szerzőjü népdal, mint a kuruc-költészetben, mert az első honvéd-ezredek nem annyira a falusiakból, mint inkább a műveltebb osztályokból kerültek ki. Azért a szabadságharci műköltészet sokkal gazdagabb, mint a népköltészet. Hosszas volna, ha mindazon költőket méltatni akarnám, akik az 1848. küzdelemben tollal és karddal egyaránt részt vettek, de nem mellőzhetem a leghíresebb szabadságharci költemények szerzőit, mint Sárossy Gyulát, az Arany trombita és Czuczor Gergelyt, a Riadó szerzőjét. Mindketten nehéz fogságot szenvedtek. Első helyen kellett volna említenem Petőfit, a magyar szabadság legünnepeltebb hősét, akinek tüzes és izgató lantja végig kisérte a szabadságharcot, csak a véres csaták zajában törött el cs a költővel együtt örökre elnémult. t Senki sem volt a magyar honvédek I között, akinek lelke jobban összeforrott volna ! az eseményekkel; senki sem volt, aki forróbban óhajtotta volna a riadók harsogását, az ágyuk dörgését, a hazáért való dicső halált, mint Petőfi. Az ő lantján zendült meg az első szabadságdal: a »Talpramagyar!«, melyet a március 15-én tartott népünnepen a Nemzeti Muzeum előtt maga szavalt el és az ezrekre menő közönség az eskü szavait riadó zúgással ismételte. Petőfi neve és az 1848. szabadságharc örökre elválaszthatatlan. M. t. ünneplő közönség! Nagyon hézagos képet adtam szabadságharcainkról, de nem is volt szándékom azokat részletesen ismertetni. Az a cél lebegett előttem, hogy a mult idők hangulatát, azon eszméket és érzelmeket varázsoljam elé a költészet segítségével, amelyek a szabadsághősöket dicső tettekre lelkesítették. Ezekre van szüksége a mi önző korunknak, ezeket kell a magyar ifjúság szivébe plántálni, hogy a vallásos és becsületes ősöknek méltó utódja lehessen. Most más időket élünk, más csillagok járnak. Nem lehet tagadni, hogy a mai kor is tud még lelkesedni, ünnepeket tartani, mert még nem aludt ki egészen a régi magyar erények szikrája; de már közeledünk azon időhöz, amidőn az ősi hagyományok kultusza nevetségessé válik és a régi magyar virtus nem a szivekben, hanem csak az emlékezetben él. Ezen örvény felé sodor bennünket a vallásos élet kigúnyolása és vele az erkölcsök lazulása, az önző érdekek küzdelme és a mindent felforgatni törekvő radikális irányzat. Ma az 1848. események emlékére a magyar szabadság ünnepét üljük. Ez nem az a szabadság, mely minden tekintély letiprására, a féktelen szenvedélyek felszabadítására, az oltárok és családi szentélyek lerombolására törekszik. Az ilyen szabadság még minden nemzetnek megásta a sírját. Az a szabadság, amelyért a dicső ősök vagyont és vért áldoztak, amelyet ma ünneplünk nemzetünk politikai függetlenségének kivívását, a jognak és igazságnak védelmét, a nemes demokratikus eszmék megvalósítását tűzte zászlajára. Ezért a szabadságért lelkesedni, ezért küzdeni, ezért, ha kell vagyont és életet áldozni, önzetlen lelkek tulajdonsága és erénye. Ezt tanulja meg a mai kor a magyar szabadsághősöktől! Ezt vésse szivébe a magyar ifjúság, hogy egykor a hazának becsületes polgára s ha kell, vitéz és elszánt katonája lehessen!