Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-11-12 / 46. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 november 12. rész az ellenséges hadsorokban foglal helyet. Az intelligencia zöme pedig se hideg, se meleg. Színtelen. Cirkusznak nézi az élet-halál küzdelmet. Megcsudálja, meg is tapsolja a Prohászkák, Majláthok, Zichyek, Bafkóczyk, Rakovszkyk mestermutatványait, de csak páholyból nézi a viaskodást; irtózik attól, hogy ő is leszálljon a porondra, mert ott még sebeket is lehet kapni. Elszomorító jelenség, de részben érthető. Mert a mi intelligenciánk mindaddig másodrangú kathoiikusnak érzi magát, míg nincs olyan élő, lüktető szervünk, mely közelebb hozza őt az egyházhoz. Adjunk neki teret, adjunk munkakört, mely önérzetét növeli, ahol tettre-készségét tettekre válthatja! S akkor azt hiszem, nem lesz annyi jogos panasz az intelligencia sokak előtt érthetetlen közönyösségére. Más szóval: alkossuk meg végre-valahára a katholikus autonómiát! Ma még megvalósíthatjuk. Egy-két év múlva talán már lehetetlenség lesz! . . . Harangoznak — imádkozzunk! Imádkozzunk, hogv ez a borongós > o. o őszi estén megkonduló harangszó húsvéti harangok zúgása legyen s nyomában békesség és szeretet fakadjon, élet és feltámadás ! Hogyan nevel a majomszeretet?* Egy fürdő étkezőjébe fiatal úriasszony lép be. Négy-öt éves fiút vonszol maga után, kinek arcáról lerí a rosszkedv. A fiút magas gyermekszékbeu ülteti az asztalhoz a gondos mama. * »A nagy mesterség* második részéből. — Mit fogsz enni ? — kérdi, a mamai j szeretet. — Nem kell semmi!feleli a »drága«, ki közben a széket igyekszik eltolni az asztaltól. •— De Konrád, hisz azt montad, hogy enni szeretnél! i — Nekem semmi sem kell! — Igy nem szabad beszélned! A mama darabka húst tesz a kedves 1 csemete tányérjára. — Nem kel! — sipítja a kölyök s a hust ledoja a tányérról. — Hát mi kell ? — Befőtt kell. — A befőtt majd aztán jön. Nem aka- ; rod, hogy mama lágy tojást tegyen tányérodra? — Akarom! A mama szót fogad s nagy gonddal sóval elkészíti a lágytojást. — No most egyél fiacskám! — Nem kell! — S a tojás sárgára festette az abroszt. Verést érdemelnél — mondja a mama. — De azt ám —szól az egyik vendég. Röviddel rá azt mondja a mama: »Nem akarsz tésztát cukorral ?« — Akarok! — A tészta mégis a földre repül. — Várj, megmondom apának, hogy ! csúnya gyermek vagy. — Nem vagyok csúnya — ordítozott a | »jó« gyermek s az asztalhoz csapta a kést. — Megmondom apának, hogy rossz gyermek vagy, majd kikapsz apától. Feleletül a derék csemete a villával átszúrta az asztalkendőt. —- Nem ennél krumplit ? — Nem bánom. A mama két darabot tesz eléje. A kedves magzat a földre dobja. — Tudom, mi kell. Ha jó leszel, megkapod. • —- Le akarok menni! A mama lesegíti. Alig éri lába a földet, azt mondja: engedelmesen fölsegíti a Visszamegyek. A mama zsarnokot. — Mi kellene? — Adj a kávédból! A kölyök kiönti. — Nem kell, az én kávém kell! Ha nem leszel illedelmes, elmégy az asztaltól! — Nem megyek cl •— s lábával az asztalt bökdösi. Várj, megmondom apának. — Nem mondod meg — s dühös macskaként néz a mamára. — Asszonyom -— mondotta egy öreg úr — miért nem veri el a kölyköt. Az asszony dühösen ugrott íöl, mintha kígyó csípte volna meg. — Alicsoda ? Én gyermekemet megverjem ? A'lindenemet, drágámat, bálványomat megüssem? Hogy mer ilyesmit mondani? — Drága szivecském — szavalta tovább s homlokon csókolta a »bálványt«. Az egész asztaltársaság ámult-bámult. — Az ostobaság netovábbja —- jegyezte meg az egyik — itt már semmi sem segít. — - Ilyeneknek meg kellene tiltani a házasodási — mondotta egy másik. — Vagy el kellene venni a gyermeket tőlük és javítóintézetbe adni. Hogy fog ez az asszony egykoron meglakolni, mondotta egy harmadik. A történetnek folytatása is van. De egyelőre ne menjünk tovább benne. Elmélkedjünk kissé a visszataszító jelenetekről. Ugyan mit gondolsz, kedves olvasóm, j miért adott az Isten az oktalan gyermeknek : okos szülőket ? Bizonyára azért, hogy a szülők okossága j legyen a korlátolt gyermekek életének kalaledett a vizsgálat ideje s Aliguel nem tudott egy árva szót sem. Arra használta az előadásoknak ritka látogatását, hogy alva kipihenje az elmúlt éjjel orgiáit, vagy hogy gúnyt űzzön a professzorokból, ha éppen nem volt kedve frivol regényeket s förtelmes könyveket olvasni. Volt ugyan némi sejtelme arról, hogy Justinianus a »corpus juris« szerzője s egyik lelkes fölbuzdulásában a római jog iránt, melyet a régiek is, az ujak is »irott jog»~nak j hívnak, Triboniannak nevezte el kedves kutyáját, anélkül, hogy tudná, vájjon császár ; avagy tábornok, konzul vagy helytartó volt-e ' az a hires ember ? Egy öreg, tiszteletreméltó professzor, családjának már sok év óta í jóbarátja, azt tanácsolta neki, ne menjen ' neki a vizsgálatnak ... de Aliguel, kinek előbbi bátortalansága nagy szemtelenségnek adta át a helyet, az utolsó órákban egy keveset tanult, kávéval élesztgetve éberségét csakhogy mentül előbb túl legyen a kívánt föladaton. Nyugodtan, izgalom nélkül ment a vizsgálatra azzal a tervvel, hogy vagy valami tréfát űz majd a bizottsággal, vagy vitába kezd azon esetre, ha természetes esze, jó csillaga s a szesz hatása, miből előrelátás ból jócskán beszedett, cserben találják hagyni. Abban bizakodott, hogy az alkohol majd bőbeszédűvé fogja tenni s ha felelete nem lesz is szellemes, de legalább szeszes, az lesz. Kérdezték tőle a római család szervezetét s Miguel zavaros, nagyhangú frázisokban azt felelte, hogy többé-kevésbbé állt egy férfiból, egy asszonyból, esetleg fiukból és leányokból s talán egy-két szolgából. A professzor, ki a helyes útra akarta terelni, szabatos formában ismételte a kérdést: — Mi történt valamelv római családban az apa halála után ? — Ali történhetett? — válaszolt A'Iiguel ! leverten. -—- Mély gyász fogta el a család tagjait. A professzorok egyike elkezdett nevetni, mert ostobának, a másik boszankodott, mert semmirekelőnek tartotta, a harmadik, ki ezt is, amazt is vélte benne látni, röviden kérdezé: — Mit tud ön a lex Fufia Calenáról ? Miguel szemtelenül nézett a szemébe s vakmerően feleié: — Azt, hogy most hallok róla először! Azzal fogta a kalapját, elhagyta a termet, de előbb mélyen meghajtotta magát az elképedt vizsgálók előtt. Az ajtónál barátai várták, akik jót nevettek merészségén. Mielőtt az egyetemről távozott, jó hatalmas ökölcsapással szétzúzta a fekete táblát, melyen a sikeresen vizsgázottak mellett ott állt még tisztán az ő neve is, s midőn ezért a pedellus kérdőre vonta, lecsapta fejéről a sapkáját. Aztán, hogy megünnepelje vizsgálata fényes végét, meghívta az egész társaságot, melynek ő volt mindig a fizetője, az Eritana korcsmába, ama hírhedt helyiségbe, mely a kertek mögött rejtőzve, mint valamely lonclugasban a légyraj, gyülekező helye volt a főváros valamennyi lumpjának. Az egyetemhez közeleső piacon átmentében meglátott egy rakás óriás tököt. Megvett belőlük egyet, melynek súlya lehetett vagy huszonöt kiló, becsomagoltatta egy ládába s elküldötte édes atyjának e fölirattal: »ez egy évi tanulmányom gyümölcse.« Atyja nagyot nevetett e sikerült tréfán, édesanyja pedig titokban keservesen zokogott IV. Rövid időre rá Aliguel egyik éjszaka távozott egy játékbarlangból, amelyben elvesztette összes pénzét egy két-piaszteres arany kivételével. Zsebre dugott kézzel, hátracsapott kalappal csatangolt, mit se gondolva, egy hosszú keskeny utcában, mely az »el Serio« cigány viskójába vitt, aki cigánydalokra tanítgatta a hozzáj övöket. Egyszerre csak megállott, figyelve nyúj-