Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-09-17 / 38. szám

VI. évfolyam. Pápa, 1911* szeptember 17. 38. szám. PAPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. — r- - Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Városi takarékpénztár. Dr. Molnár Imre* indítványa. Dr. Molnár Imre, pápai ügyvéd, igen életrevaló eszmét pendített meg. Egy városi takarékpénztár felállítását sürgeti. És hogy az eszme ne maradjon irott malaszt, mindjárt ki is dolgozott egy javaslatot, melyet beterjesztett a városi képviselőtestület elé. kiváló gonddal megszerkesztett, hatásosan megokolt indítványt nagy terjedelme miatt nem közölhetjük szószerint, de az ügy nagy fontosságára való tekintettel készségesen szolgálunk bő kivonattal: Az alkotmányos élet visszaállításával megindult gazdasági fellendülés talán sehol sem nyilvánul meg oly nagy mértékben, mint városainkban. Lázas munka j indult meg; a legnemesebb verseny:! melyik lesz a legszebb, a legvagyonosabb, legboldogabb. Ez a verseny ma is folyik. Talán szenvedélyesebben, mint ezelőtt, de — lankadó erővel. Fokozza a versenylázt az a mindinkább megerősödő irányzat, hogy a fontosabb állami intézményeket azon városok kapják meg, amelyek legnagyobb anvagi hoz- i zájárulást helyeznek kilátásba. Ezek az állami intézmények kétségtelenül hathatósan előmozdítják az illető városok fejlődését. Ez az üzletszerű irányzat nagyon nyomasztólag hat azon városokra, melyeket j földrajzi fekvésük, természeti előnyeik, közigazgatási, hadászati, politikai stb. ! tekintetek nem jelölnek ki az általános nemzeti érdeklődés és a folytonos állami gondozás tárgyaiul. Ezeknek a városoknak maguknak kell előteremteniük a haladás tényezőit s az állam támogatását valóságga

1 meg kell vásá- ! rolniok. A városok jövedelmi forrása: 1. a törzsvagyon, 2. a polgároknak önkéntes adományai, 3. a folyton emelkedő pótadó. Ez utóbbi 1881 —1898-ig 21 millió koronáról 52'3 millió koronára emelkedett, tehát 18 év alatt 147Sj^-al növekedett. Ez az ijesztő arány azóta j sem lett kedvezőbb. A nagy pótadó bénítólag hat a városok fejlődésére. Sajnos, Pápa is azon városok közé tartozik, amelyek sem az állam kivételes gondozására nem tarthatnak számot, sem a gazdasági fejlődésnek természetes erőtényezőivel nem rendelkeznek. De azért nem szabad feladni a küzdelmet. A mult eléggé bizonyítja, hogy a megállapodás — végzetes. A város lakossága 1870—90-ig mindössze 29-el gyarapodott; 1890— 1910-ig több, mint 7 ezerrel. Az előbbit határozottan hanyatlási tünetnek kell tekintenünk. A fellendülés pedig kétségtelenül a céltudatosabb városi politikának, az 1895-ben létesült dohánygyárnak, az 1901-ben felállított szövőgyárnak, valamint néhány közegészségi és köztisztasági intézménynek az eredménye. A fejlődés kétségtelen, de egykor hires kis- és középiparunk a tönk szélén áll. Kisiparunk a modern technika eszközeinek felhasználásával sajnos, nem lépett át a nagy, vagy középipar fokozatába. Az egészséges fejlődés gyökerei TÁRCA. Hesignatio. Jönnek az evek s elszállnak az évek, Lassan kiég pislogó mécsed, élet! S reám borúi a néma, örök éj ... O, jöjjön hát a nagy itélet, — Szivem, ne félj! Földi pokol, menny: kínos, édes élet! Kijózanodtam végkép már belőled; Volt részem a létharc küzdelmibcn S nem volt kiméivé bajtól a szivem. S bár ittam földi üdvök lángborát, Élveztem a szerelem mámorát, A gond, csapás hü társamul szegődött, Nem vált el tőlem, lelkembe szövődött. A dicsőség — szép álmom — dőreség, Eltűnt, mint hitvány szappanbuborék; Nagy üdvök édes percei alatt Szivemre akkor is mély gyász szakadt, Elűzve azt, mi szivemnek szent, drága, Hogy árván nézzek az üres világba. Ki büszkén hordozám dacos fejem, Alázattal azt földre szegezem . .. Levert, megtépázott az élet szörnyen, Reményeim sirjára hull a könnyem. Mivé lett mérhetetlen gazdag lelkem ? Koldussá fosztá a sora kiméletlen'. .. Nincs biztató fény, merre nézzek én, Hajótörött az élet tengerén. Nem kell sajnálni, hogy ha távozom . . Küzdés elég volt, legyen nyúgalom. Jönnek az évek és szállnak az évek, Lassan kiég pislogó mécsed, élet! S reám borúi az örök néma éj . . . Ó, lelkem ott az élet mesgyéjén túl Jobbat remélj! Szelényi József. A kazárföldről. — Irta: öveges Kálmán. — Él a tengerben egy állat. Polipnak hívják. Csúnya, undorító formája van. Idomtalan tömlő, melyből nyolc kigyószerű láb nyúlik ki. Ezekkel ragadja meg zsákmányát, körülfonja velük áldozatát, hogy halálra szorítsa, megsemmisítse. Erről az undok állatról sok rémes mesét tudtak a régi hajósok. A többek között azt mesélték róla, hogy óriási nagyra nőtt, akkorára, hogy a nagy tengeri hajókat is veszedelembe döntötte, ha ocsmány karjaival fölkapaszkodott rájuk. Hiába vágták le fejszével vagy karddal karjait, újra kinőtt és aki útjába került, halálfia lett. Most már tudjuk erről az undok állatról, hogy csak a tudatlanság, a babonás félelem növesztette oly óriássá, tudjuk, hogy csak a tengeri állatokra veszedelmes, de ezeknek igazán réme, mert ha éhes, ha nem, megtámad, megöl mindent, ami útjába kerül. Valóságos szörnyeteg, kegyetlenségben alig múlja fölül más állat. Ez az állat jutott eszembe akkor, amikor évekkel ezelőtt hazánk északkeleti részén : Bereg és Máramaros vármegyékben jártam. Az a szegénység, az a pusztulás, az a tengernyi nyomorúság, amit ott láttam, amiről saját tapasztalataim alapján meg-