Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-09-10 / 37. szám

VI. évfolyam. Pápa, 1911. szeptember 10. 37. szám. PAPA ES VIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Interpelláció a munkásházak érdekében. Igen örülünk, hogy végre maguk a városi képviselők is megsokallják a várakozást, s komolyan tudni akarják, hogy mi lesz a már egy év óta húzódó munkásház-üggyel. A jelek eddig azt mutatták, hogy semmi, vagy nagyon kevés. Azért interpellálta meg a mult hétfői városi közgyűlésen Varga Rezső a polgármestert. Mert az eddig várakozó s már a várakozásba belefáradó munkásnép igazán tudni akarja, mi lesz az ő dolgával. Komolyan beszéltek-e eddig az intézőkörök, vagy nem. .Szívből jött-e a szó, az igéret ajkukra, vagy színből? Akarnak-e tenni valamit, vagy assankint el akarják-e altatni az egész ügyet? Ezt akarta a sok sóvárgó ember megtudni, ezt leste-várta már hosszú hónapok óta. A szociális érzék azt sugallja, hogy egy városnak erkölcsi kötelessége a munkásság érdekeit szivén hordoznia. Mert nemcsak a korrogó gyomrot kell elcsitítani, hanem a lakás-éhséget is orvosolni kell. A krisztusi törvény, a kereszténység szelleme azt mondja: »Amit magamnak óhajtok, azt kivánjam, azt tegyem másnak is«. Ez a szociális kérdés, vagy mondjuk a szociális érzés magva. Eléggé bemutattuk már a kicsi, szűk, egészségtelen szobácskákat, a nedves, vizes, földes padlózatot, a férgekkel, penészgombákkal, bacillusokkal telt falakat, gerendákat, vegyük hozzá a köhögős, s;űkmeUü, fulladós ifjakat, leányokat; nézzük a bölcsőben fekvő bélhurutos, s:.envedő csöppségeket; kisérjük szemeinkkel a naponta házunk előtt elvone

1 menet " a munkáscsalád gyermekének 'fehérkoronás koporsójával s jusson eszünkbe: amilyen becsületes, egészséges lakásban pihenem ki fáradt tagjaimat, éppen olyant szeretnék látni munkástestvérem birtokában is, akiknek összeségét nem Nietsche szemüvegén át nézem s «csordá«nak tekintem, hanem Krisztusnak, a szegény emberré lett Istenfiának szeretetével ölelem karjaimba s veszem gondviselésembe — s tekintem felebarátomnak ! Ilyen érzelmekkel s meggyőződéssel kell kezelni a munkáskérdést. S hisszük, hogy városunk képviselőtestülete is félretesz minden melléktekintetet, s teljes erővel belefog ennek a munkásház-ügynek komoly elintézésébe. Polgármester urunk sokszoros jóiridulatu iiyilatkozata, melyet mult hétfőn a közgyűlésen is megismételt, 5 városunk képviselőjé?iek Ígérete elég garancia arra, hogy ez a kérdés nem kerül le napirendről, s mi is azon leszünk, hogy a megkezdett, de csak lassan előrehaladó ügy iránti érdeklődésünket még inkább fokozzuk, sőt mindenkivel megszerettessük, s reá a lanyháknak s ellenségeskedőknek figyelmét is felhívjuk. A munkásnép pedig bizik. Bizalmának alapja a város fejének ígérete: hogy a munkásházak fel fognak épülni. A nép bizalmának pedig a XX. században nem szabad zátonyra jutnia. Káuzli Gyula. TÁRCfi. A ^ÓZSAKŐNÉLí.*) — Irta: Béri Zsigmond. — I. — Rózsikám, lelkem, miért nem fekszel még le ? Tudod, hogy reggel korán kell kelnünk! — Azonnal, édes kis Anyuskám; csak néhány sort akarok még irni a naplómba — felelt az aranyhajú, harmatos lelkű, bársonyos arcú leány. — De előbb bemegyek hozzád egy pillanatra. Hiszen még nem is kívántunk egymásnak jó éjszakát. S gyorsan besurranva a szomszéd szobába, megcsókolta édesanyja kezét. Forrón, melegen. — Jó éjt, drága kis Anyuskám! — Jó éjszakát, te kis bohó ! Aztán nyitva ne felejtsd ám megint az ablakot! Hűvös szél kerekedett a Balaton felől, még meg találsz hűlni. *) A Vasárnapi Újság 1911. évi 35. számából. —- Majd vigyázok magamra — fogadkozott Rózsika. És szobájába repülve — kinyitotta az ablakot. Egy pillanatra kihajolt. Mohón szívta magába az ózonos illatot. A júliusi éjszaka varázsa megejtette a lelkét. A levegő tele volt dallal, ábránddal, forró érzésekkel, finom, sejtelmes hangulattal. Percek multak el, mire leült az asztalhoz, melyen egy édes, plüskötésű kis könyvecske hevert. A naplója. Mindössze néhány lap volt tele irva gyengéd, leheletfinomságú, leányos betűkkel. Valóságos gyöngysorok voltak : egy tiszta, ártatlan lélek melegfényű villanásai, hófehér, megkapó vallomásai. Idegesen kapta kezébe a tollat és lázas gyorsasággal rótta a betűket. Július 29. — Még két nap! Két nap a világ, a verőfény, a meleg, a tavasz. Azután jő az örök, csillagtalan éjszaka. Holnap kirándulunk a Rózsakőhöz. Sokat törtem már rajta a fejecskémet, mit is tegyek fel. A bébé-kalapot nagyon kisleányosnak találom, inióta olyan igen komoly vagyok. Egyáltalában nem teszek fel kalapot. Úgyis korán kelünk, nem találkozunk senkivel. A hajamba majd rózsaszín szalagot fűzök, s azt az édes fehér selyemblúzt veszem fel, amellyel karácsonyra lepett meg drága jó anyuskám. Olyan cukros, olyan aranyos, mint egy bájos, hangulatos költemény. Tudom, hogy tetszem majd benne Laci bácsinak. Másnak úgysem akarok tetszeni. Senkinek. — Nem, nem vagyok boldog. Nem is leszek soha. Szeretem Laci bácsit, mélyen, forrón, mégsem lehetek az övé. Nem irom le újra, hogy miért, hiszen úgyis elmeséltem j már ebben a kis naplóban, fehér álmaim, aranyos ábrándjaim egyetlen hűséges, megbízható tanujában. Ép az imént lapozgattam végig. Istenem! Micsoda változás ment végbe a lelkemben négy hét alatt . . . Július 2-án még ilyen rémítő közönyösen írtam : Ma kirándultunk Tihanyba. Nemcsak mi magunk, hanem az egész badacsonyi pereputty. Az ősi vár előtt bemutattak valami Sziklay László nevű urat. Azt /