Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-06-04 / 23. szám

1911 junius 4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 5 jelei már a darab kezdetén meg-megnvilvánulriak. Kitűnő volt a női szerepekben Szász Anna és Kovács Margit. Nagyon jó volt Alapi és Kovács Imre. „ Vasárnap délután a »Csöppség« került szinre, este pedig a »Szabinnők elrablása« c. 4 felvonásos vígjátékot adták. Hogy a közönség jól mulatott, azt mondanunk sem kell. Ilyen pompás előadás mellett nem is lehetett máskép. Különösen nagy hatást ért el Szepesi Sándor a sainigazgató szerepében. Kitűnő mimikája, ügyesen alkalmazott gesztusai, alakja mind a komikus szerepre predesztinálják. A közönség nyilt szinen is több izben meg-megtapsolta. Nagyon kivették részüket a sikerből Guthy Sarolta (Bányainé), Kovács Margit (Irma), Ligeti Angela (Etelka). Kisebb szerepében nagyon kedves volt Vámos Gizi. A férfi szereplők közül Bónyi Józsefet (dr. Szilvásy) és László Tivadart (Endre) ismertük meg. akik játékukról itélve a társulat legjobb erői közé tartoznak. Hétfőn kevés érdeklődés mellett adták »Anatol«-t, amit nem is lehet csodálni, mert már maga a darab sem vonzza a közönséget. Vígjáték volna, de bizony nagyon kevés van benne, ami az embert egy kissé is felvidítaná. A szereplők maguk is érezték a darab silányságát, s ez az előadásukon is meglátszott. Kedden minta előadás volt, A régi, kitűnő »Vasgyáros« c. szinmű került szinre. A szereplők mindegyike megérdemelné, hogy nevét ideírjuk, de hirtelenében azt sem tudnánk, hogy melyikkel kezdjük. Hiszen még a legkisebb szereplők is szinte nélkülözhetetlenek voltak és mindnyájan zúgó tapsokat arattak. A közönség a legteljesebb megelégedéssel hagyta el a színházat. Szerdán Bernstein »Utánam« c. 3 felvonásos színművét adták meglehetős nagyszámú közönség jelenlétében. A szépen rendezett összevágó előadás részben feledtette a darab hibáit. A szereplők mindegyike a lehető legjobb alakítással játszotta meg szerepét, különösen Saáry Margit, Guthi Sarolta, Fehér Ö. László és László Tivadar. Csütörtökön Molnár Ferenc 3 felvonásos vígjátéka, a »Doktor úr« került szinre. A közönség kitűnően érezte magát és sokat kacagott a komikus helyzeteken, amihez még hozzájárult a szereplők remek előadása. Volt taps bőven még a nyilt szinen is, amelyből különösen kijutott Guthi Saroltának, Vámos Gizinek, Kovács Margitnak, Kovács Imrének és László Tivadarnak. Szepesi Sándor valóságos kabinetalakítást nyújtott Puzsér szerepében. Tanyai veszedelmek. — Irta: Kincs István. — Garamszegi Mihály úgy belekeveredett az atyai intelmekbe, hogy a végén nem tudott már se tőled, se hozzád. Öccsétől, kihez ez intelmek intézve valának, kellett megkérdeznie : — Mit is mondtam az imént, András? — Hogy a mi családunkban igen sok a buta firma — mosolygott a figyelmes öccs. — Bravó! gyerek, — ütött bele az öregbe a lelkesedés — te kihalásztad szavaim valódi értelmét. Nevén szólítottad a gyereket. Mert hát elhidd öcsém, soha olyan veszett nemzetséget, mint a mi famíliánk. Az öklüket csak akkor látják, mikor már kiütötték vele a szemüket. Azért csak rám hallgass, édes gyerekem. Ha tanácsaimat követed, soha neki nem futsz a falnak. Téged tehát kineveztek gazdatisztnek . . . — Négyezer korona fizetéssel. — Szép kis summa. Megélhetsz belőle tisztességesen, nem is kell lopnod hozzá. Hanem a tanyai életre vigyázz, édes öcsém. — Nem értem, bátyámuram. — Azt mondtam, vigyázz a tanyai életre, mert ez sok veszedelmet rejt magában. A fiatal Garamszegi Endre nagy szemeket meregetett erre a figyelmeztetésre bátyja felé. — Talán tévedni méltóztatik, bátyámuram, adott azután szavakban is kifejezést módfölött való csodálkozásának a fiatal ember — Eddig mindig úgy tudtam, hogy a városban rejtőzik a legnagyobb veszedelem a tapasztalatlan fiatalokra nézve. — Lári-fári! húzta az öreg Garamszegi legkomolyabb képét elnyűtt ábrázatára s fontoskodva folytatta — nem mondom én azt, hogy városon nincsen semmiféle veszély. A város város. Egy emlőn neveli a tisztességes jellemet meg a gazembereket. Hanem a város mégis csak sifli a faluhoz, kiváltképen pedig a tanyához képest. — Még mindig nem értem, bátyámuram. — Ebben az egyben te is hasonlítasz a többi Garamszegihez. — Azokhoz a buta firmákhoz? -— vetette oda mosolyogva a kérdést a fiatalember, anélkül, hogy megsértődött volna. Megszokta már bátyja különös eszejárását. — Csak semmi szemrehányás. Hadd magyarázzam ki magamat, azután tudom, hogy igazat adsz énnekem. Neked több sütnivalód van, mint a többieknek. Azoknak is elmondtam már százszor ez irányban való nézetemet. De beszélhettem nekik, akár a beteg olasznak : fülüket sem billentették rá. Tehát ott kezdem a tanyánál. Te mint gazdatiszt hozzá lész kötve valami falusi magányhoz. S tudod, a tanya sötét verem. Aki nem vigyáz, belebukik, hogy a feje búbja se látszik ki belőle. A fiatalember közbe akart szólni, de az öreg leintette : — Csitt öcsém, én tettem le a garast. Különben nem érünk a végére. A tanya veszedelme az asszonyok körül kezdődik. — De hiszen itt nincsenek asszonyok! — vetette közbe szinte akaratlanul is Garamszegi Endre. — Épen az a baj, látod, hogy nincsenek. — Talányokban beszél édes bátyám — próbált lassan már bosszankodni a fiatalember. — Mondtam már hallgass, hagyj beszélnem. A tanyán nincsenek asszonyok, de egy rendesen akad. S aki nem vigyázz, abba az egybe mnnthetetlenül bele botlik. Tudod, olyanformán van, mint mikor valaki a kertben csak egyetlenegy nyiló virágot talál. Ha száz van, tizszer-huszszor körüljárja, valamennyit; nézi őket, válogatja, s még akkor is nagy kérdés, vájjon szakit-e belőle; de ha egy van mindössze, akkor ezt az egyet menthetetlenül a gomblyukába tüzi. Az én életemet is ez az egy virág mérgezte meg. Itt találtam egy csöpp faluban. Eszem ágában sem volt gyermekfővel megházasodni. De hát a virág ott volt. Egyetlen volt. Mindennap láttam. S a végén elhittem, el kellett hinnem, hogy az a legszebb, a legjobb, hogy ennél különb nem termett még az egész föld kerekségén. Először köszöntöttem, azután beszélgettem vele. Lassan bizalmasakká lettünk. Utána következett a vallomás, a csók s hozzátegyem-e még, hogy annak nyomában a szent házasság ? Gyerekember voltam még S- máris föláldoztam szabadságomat. Ilyen öcsém a tanyai élet. Biztos veszedelmet rejt minden fiatalemberre nézve. — De hiszen, bátyámuram, boldog házaséletet élt — vetette ellen a gazdatiszt. — Persze hogy azt éltem. Csak az kellett volna még, hogy veszekedjünk is. De azért később, mikor városra értem s ott a száz meg száz szépséges rózsát elnézegettem, számtalanszor eszembe jutott, nem lett volna-e jobb mindjárt az első vadvirágba bele nem botlanom. Mennyivel szebbek, különbek vannak itt. Összehasonlítottam őket a feleségemmel. Különb volt a hajuk, szemük; kívánatosabb a termetük; kedvesebb a modoruk. Hányszor eszembe jutott, hej! csak én olyan gyerekfővel mindjárt meg ne házasodtam volna. Ezt akartam mondani, édes öcsém. Tanulhatsz belőle. Most pedig eredj. Több tanácsom nincsen. Szolgálj hiven a gazdádnak s tartsd nyitva a szemedet mindennemű tanyai veszedelmek ellen. A fiatal ember mosolyogva hajtotta meg magát. — Köszönöm, bátyámuram — tette hozzá fölényes természetességgel — majd csak elütöm-vétem a dolgot a tanyai veszedelmek közepette is. — Szóval eszeden légy! -— Amennyire tőlem telik. Isten megáldja, bátyámuram. Sok szerencsét! Aztán, ha arra, tifelétek pósta is jár és véletlen eszedbe jutnék, küldhetsz ám közbe egy kártyát. — Meglesz, bátyámuram, minden meglesz — tette meg igéretét az öregnek a fiatal Garamszegi. S azzal elváltak. Hanem hát az igért kártya sokáig nem jött. Hogy azoknak a fiataloknak olyan rövid eszük van rendesen! A nyár elmúlt, az ősz potyogtatni kezdte már a fák levelét. Ilyenkor a gazdatiszt is beszorul lassan a szobába. Kevesebbet kell bajlódnia ökörrel, béressel, többször kezébe veszi pipáját s amellett rendesen eszébe jutnak egyéb kötelezettségei. Az öreg Garamszegi legalább mérget mert volna venni, hogy öccse most ő rá is gondol. Talán épen most irja meg szerető üdvözletét. Mert ha nem, akkor fújja föl a tudományát: haszontalan ember, csak olyan, mint a többi. Az öreget kikezdte már a boszúság. Akkor hozta a postás a kártyát. — Szerencséd, gyerek! — szabadult el a megkönnyebbülés sóhajtása Garamszegi Mihály kebléből, miközben a borítékba szorult kártyát piszkálta kifelé — mert ha most sem irsz, kitagadtalak volna a famíliából. Hanem ahogy azt a kártyát az öreg