Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)
1911-04-16 / 16. szám
9 PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 április 16. a ti nyakatokon, arra pedig, hogy valaki elvegyen, nincs kilátás. Hosszas, súlyos harcoknak lett ez alapja. Bánlakv fenyegetődzött, azt hiszem kitagadással is, de semmi sem használt. A kis lánv hirtelen állt talpra s oly szilárd volt, mint a kő. Nem lehetett vele birni. Végre azzal a megokolással, hogy a tanulás nem kötelez álllásfoglalásra, csakugyan engedményeket ért el. Beiratkozott és magán uton készült. Bánlakv erősen titkolta a dolgot. Általában került mindent, ami az emberek szánakozását kihívhatná, esetleg jogosultnak tüntetné fel. Látszólag úgy élt most is, mint régen. Leereszkedően fogadta a falusiak köszöntését, csupán az öreg plébánost tüntette ki társalgásával. Előbbi körével teljesen szakított; az új birtokost meg sem látta. Nap-nap után végigröpítette előttük remek négyes fogatát a meggazdagodott bőrös. Kövér, elbizott dáma volt a felesége, ki úgy feküdt az ülésben, mint egy jóllakott krokodil. Gyerekei is voltak: egy bakatiszt fia, ki lóháton szokott hazajárni a közeli városból. Vörös volt és szeplős a gyerek, de amúgy jól ülte a lovat. Roppant tiszteletteljesen szokta köszönteni Bánlakyékat az egész familia. A gőgös fejbiccentés nem riasztotta vissza őket elszánt közeledési kísérletektől. A jeget nem sikerült megtörni. Lassan telt az idő. Henriette egymásután tette le a vizsgákat. Mikor kezében volt a képesítő, kijelentette, hogy már most ő hasznát is akarja látni munkájának, — állást foglal. A bárónő elájult; Bánlakv pedig zordan rivalt a lányra: — Megteheted, ha többé bennünket ismerni nem akarsz. A sápadt, szomorú leány egyelőre felhagyott tervével, de úgy nézett ki folyton, mint egy bánatos fűzfa. Lehajtott fővel járt, egyáltalán nem nézett senkire. Tulajdonképen bőséges oka volt erre. Az öreg lassankint világfelforgató eszmékbe élte magát, — sőt némi közösséget vállalt a túltengő szociáldemokrata elvekkel. Harcot akart, nagy, világbolygató harcot s ezt egyelőre a családjában honosította meg. Szóval: szomorú, igen szomorú napjai voltak ezek a Bánlaky leánynak, melyekből hiányzott az a csepp költészet, mely be szokta aranyozni a sivár valót. Pedig melyik leány ne vágyódnék utána, kunyhóban és palotában, ha fiatal szív dobog kebelében ? A leghiggadtabb, legridegebb vérmérsékletű leányban is feltámadnak olykor a vágyak titáni erővel. Talán ennek volt következménye az a regényes részlet, mely beleszövődött az életébe. I gy esett, hogy rendes szokása szerint alkonyattájt lesétált a falu alatti füzeshez. Rengeteg nefelejcs nyilott ott a mocsarak szélén, melyből élvezet volt kisebbszerű aratást rendezni. Az országút csak egy kőhajításnyira esett innen. Rendszerint alázatosan süvegelő parasztok döcögtek végig szekereiken, ezen az estén azonban nagy csend volt, csak a bőrös bakatiszt fia táncoltatta kényesen a paripáját. A leány kíváncsian nézte. Falun az emberek mindig kíváncsiak. Ahogy a búcsúzó nap vérvörös sugara ráesett a fiúra, szinte szépnek látszott. Erős, magas alakja egyenesen lóra termett. Udvariasan szalutált és leszállva lováról, a leány felé tartott. Ez elpirult; roppant zavarral küzkö'dött. A tiszt összeütötte bokáját. Sarkantyúja erősen pengett. Szántó főhadnagy — mutatkozott be, mélyen meghajolva. — Bocsánat bátorságomért, de falun talán az emberek nem annyira etikettszerűek és . . . és igazán nincs más módom a megismerkedésre. Mintha panasz hallatszott volna a hangjából. A lány megrebbent; szégyenkezve, zavartan mentegetődzött. — Dehogy . . . nem azért . . . Örülök, hogy megismerhetem, — vágta ki végre őszintén és melegen. Bátran, erősen ránézett a tisztre. Tekintete kétségbevonhatlanul erői sítette meg szavait. A tiszt örömében elpirult egészen a rövidre nyirt hajáig. — Nagyon kegyes . . . dadogta végre. Lassan belezökkentek a sablonos társalgási formák közé. De valahogy minden szavok mögül kiütötte fejét az őszinte, mély érdeklődés. A lány oldalt, lopva, igen sokszor nézett a fiúra. Valami kiforratlan hála dobogtatta szivét; az elhanyagolt, észre nem vett lányok mélységes hálája. Ettől kezdve gyakran találkoztak. Rendesen itt, a fala alján. Hosszan sétáltak a poros országúton, néha a kissé nedves gyalogösvényen. A dolgaik után járó parasztok csodálkozva nézték őket. Henriette már sokkal több gondot fordított az öltözékére. Rendesen fehérben járt, nagy pipacsos kalappal, divatosan fésülködött és az arcát is gyöngén bepuderezte. Látszott rajta, hogy tetszeni akar és ez az igyekezet csillogóvá tette szemeit. Bánlakyék erről a rejtett, ártatlan kis idillről nem tudtak semmit sem. Az öregdühös volt, mert valami rosszul sikerült pénzmüvelettel megmaradt vagyonkája erősen megcsappant. Anyagi gondok küszöbén állottak. Ekkor történt, hogy a faluban a tanítónői állás üresedésbe jött. Henriette reszketve, félelmek között, de kijelentette, hogy az állásra pályázni fog. Bánlaky efölött anynyira dühbe jött, hogy a leányát kiutasította. Halálsápadtan jelent meg az alkonyaton Henriette a szokott találkozón. Kicsit hűvös volt. Borongós, sötét felhők feküdték meg az eget és sirva, panaszkodva száguldozott a szél. A leány egy fának támaszkodott és várt. Roppant aggodalom között gondolt arra, ha nem jönne el ma, az utolsó napon. Ki tudja, fognak-e még valaha találkozni ? Mert elmegy, valahova, okvetlenül elmegy, még ma. Az idő mult. A hosszan kigyódzó országút távolabbi része már ködbe veszett. Nem jön, — Istenem! Egy-két csepp eső hullott a leány fedetlen fejére. Szemei belefúródtak a leboruló homályba vágyva, félve, reszketve. Hiába minden! De mégis . . . nem lódobogás-e ez? I Csakugyan. A leány, futva iramodott a liangjrányába. — Maga az Henriette ? — kérdezte öröm és aggodalom között a tiszt. Megfogta a leány remegő kezeit. — Nem hittem, hogy ebben az időben , kijön. Puszta véletlen, hogy itt vagyok. A szivem hozott. Ez volt az első szava, mely szerelem; ről szólott. A leány dobogó szivvel, riadtan állt előtte. A futástól még kicsit lelkendezve, fuldokolva mondta: — El akartam búcsúzni. Menni fogok. — Menni, — hová? — Nem tudom, de megyek. Kiűztek, mert foglalkozni akarok.Talán majd meghalok. Kicsordultak a könyei. Szántó Kálmán szó nélkül nyújtotta karját. Torkát kinosan fojtogatta valami. A leány nem kérdezte, mit akar, hová vezeti, csak engedelmesen fektette kezét a ! vörös és szeplős Szántó fin karjára, kinek arca azonban maga volt a becsületesség; szemei gyöngédséget, szeretetet sugárzottak. És mentek egymás mellett; a ló léptei ütemesen dobogtak mögöttük. Henriette szorosan simult a fiu karjához. Tekintetök lángolva kapcsolódott össze. A fiu szó nélkül vonta ajkaihoz a leány kezét. A mély sötétségből amott túlnan Bánlaky kivilágított ablakai meredtek elő. A leány elfordította fejét és ment előre bátran, dacosan és boldogan. Feltámadás. Az égi nap már tűzkévéit ontja, Már kél ki rögsírjából a virág . . . A diadalmas verőfény újongva j Hatol az ifjodó világon át, | A légbe' fenn pacsirta csengve-bongva Hallatja dicsőítő himnuszát. A zsarnok tél hatalma romba hullva, Feltámadást zeng minden, halleluja! A pezsgő természettel együtt éled A íöld fiában is az ős-erő . . . Csodás hívessel telik meg a lélek ! S ezred ködén át tör a hang elő: ! »A sziklasír ledönt ve, im kilépett ; Halált legyőzve az Üdvözítő!« S hallszik, a nép örömrivalgva zúgja: »Feltámadott a Jóság, halleluja!« Szent érzelem kél a tisztult kebelben S a vágyó lélek fel magasra száll . . . Kéjelgve bontja szárnyát önfeledten Az ébredő tavasz pompáinál: I Szép, égi eszme hívja ihletetten, Vív, harcol érte, míg rá nem talál. Hiába kisért a földi gond, baj újra, Feltámad, győz az eszme, halleluja! Remélj szívem, higyj!... Túl a földi léten Ott, ott ragyog fel igazi hazád! S fedjen a kétség éje bár sötéten, Fel kell találnod a hit vigaszát. Miként a csillag felgyúl komor égen, — Sírodból szebb hon ott virrad reád. Hiába érint az enyészet újjá, Feltámadunk új létre, halleluja! Szelényi József.