Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-04-09 / 15. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 március 12. így azután hamar bekövetkezik a régi, közmondásos magyar betegség, a fenn az ernyő, nincsen kas.« Ahol a város fejlesztésére szükséges feltételek nincsenek meg, ott balfogás várost játszani. Mert akkor megújul Aesopus meséje, az, mikor a béka olyan nagy akart lenni, mint az ökör és — megpukkadt. Ne tessék benne trivialitást találni, hiszen minden hasonlat sántit. Aktualitások. Egy szép munkásleány : vagy hogyan korteskednek a szociáldemokraták. Egy bíborvörös táblás füzetet nyomtak a Fezembe. Megnézem s a következő' címet olvasom rajta: A szép munkásleány, vagy egy nagyváros titkai. Igaz történet«. Kinyitom a füzetet s nincs címlap. Forgatom a leveleket, nincs lapszám. Elkezdem olvasni az első lapot. Szó van benne egy grófról, egy monsignoreról s egy tarsusi emberről, ki zsidó, s nem más, mint szent Pál apostol. A gróf s a pap beszélgetnek. S egyszerre bemegy hozzájuk szent Pál, kit az LT küldött a földre 1900. év után, s szól: »Ezt mondá az én mesterem: Pál kelj föl, szállj le a földre, menj el az emberek közé. Szolgáim megfeledkeztek tanításomról. Menj, hirdesd nekik újra jöttömet.« Majd a paphoz fordul: »Ha tökéletes akarsz lenni, eredj el, add el minden marhádat és osztogasd a szegényeknek.« S a grófhoz: »Bizony mondom, bűn a gazdagság, valameddig éhező, nyomorgó szegény is vagyon. S azután mindkettőhöz így szól: Adjátok meg az embernek, ami az emberé, mert amit az ember fiának adtok, azt Istennek adjátok. Mihelyt ennek nyomán mindnyájan gazdagok lesztek, száműzve lesz a nélkülözés, megszűnik a nyomor, a gyomor gyötrelmei, a jövő aggodalma, a porontyok miatt való tépő gond.« . . . Elismerem, hogy az embernek meg kell adni, ami neki dukál, de miért mindig csak a gróf meg a monsignore adjon, s miért nem egyúttal a Rotschild is? Forgatom tovább a leveleket. Most találtam egy új címet: Mi a Katholikus Népszövetség? S kezdi: A papságnak óriási a vagyona. A papzsák feneketlen. Ma azonban nagy fájdalmukra, nem küldhetik gályára a reformátusokat, nincs inkvizíció, mely száműzze a zsidókat (nem felejtkezvén meg az ítéletben vagyonunk (sic!) elkobzásáról), ma nem lehet máglyákat állítani s azon elevenen elégetni az eretnekeket. Ma más eszközöket használnak. Felkeltik a vallási fanatizmust. A katholikusok jogainak védelme az álarc s önző, piszkos anyagi érdekeik kielégítése a végcél.« S így megy öt lapon keresztül. Igazi vad demokrata-zsidó stilus. Nyiltan beszél: Látjuk, hogy ők- gazdagok és hatalmasok, s tudjuk, hogy mi szegények s számra nézve elenyészően kevesebben vagyunk. De meg fog ismétlődni a bibliabeli Góliáth és Dávid harca.« íme tehát mi lett a szép munkásleányból! Földosztó tarsusi férfi s a katholicizmust rágó zsidó-gyerek. Szép s vonzó cím alatt a legszélsőbb szociáldemokráciát s katholikus-falást hirdetnek. Csak azután visszafelé ne süljön el a cikk bezáró mondata: »Mindenkinek legyen joga élni, aki dolgozik, de pusztuljon a dologtalan here« A leleplezett szabadkőmivesek. A szociáldemokráciának édes testvére a szabadkőmivesség. Mindkettő egy célért küzd: az anarchiáért. Az egyik nyiltan, a másik titokban, az egyik uri, a másik népies kiadásban. Mostanában a szabadkőmivessségre nagyon rájár a ruci. S ezt a »Világ« szereplése még jobban elősegíti. Mult szombaton a sárváriak agilis képviselője, JPuszár Károly a képviselőházban festette le. a három-pontos testvérek társaságát. S ami jellemző — nem akadt senki, aki védelmére leélt volna a szabadkőmivességnek. Pedig voltak ám a beszédben elég fontos és jellegzetes részletek. Néhány ilyen részt leszögezünk: »Minálunk egy külön felekezetnek kezébe került a szabadkőmivesség, úgy hogy a történelmi magyar középosztály tagjai úgyszólván kisebbségbe szorulnak. A szabadkőmivesség ncm egyéb, mint izraelita polgártársaink harci organizációja a keresztény magyar társadalmi rencl ellen.« Egy másik igen fontos kijelentés: »A szabadkőmivesség ebben az országban nem egyéb, mint egy politikai testület, egy a társadalomban titkosan működő államveszélyes párt. Azért veszedelmes nálunk a szabadkőmivesség, mert forradalmi célokat szolgál és mert a protekcionizmus segélyével illetéktelen befolyást szerez a közigazgatásra, az igazságszolgáltatásra és parlamentre.« Le kell leplezni az olyan társaságot, mely a titkosság és a jótékonyság hamis cégére alatt anarchiát hirdet s a kereszténység életére tör. Szinház. Ismét hűvösre fordult az idő. Hideg a színház, kevés, sőt botrányosan kevés a közönség. A hét elején alig-alig lézengett egy néhány ember a színházban. Unott előadások, ásítozó közönség, nem alkalmasak arra, hogy az évad, mint már éveken keresztül, legalább is tűrhetően sikerüljön. No, de várakozzunk és reméljünk minden jót ; még semmi sem veszett el. A héten előadott darabok közül ismét a »Cigányszerelem« cimű operette vezetett, Ibrahim megértette. Büszkén fölegyenesedett és csillogó szemmel, diadalmas önérzettel vallotta meg hitét: — Keresztény vagyok ! —Musztafa mélyen meghajolt. - Ez a te dolgod, uram. Te felelsz érte! A szultán hivat! -—— Azonnal megyek. Csak a feleségemtől búcsúzom előbb! — S mielőtt az effendi válaszolhatott volna, bement a szomszéd szobába. Óriási lelki küzdelem vonaglott az arcán, mikor kijött, de a szeme hideg volt és acélos, mint mikor a csatatéren nézett szembe a halállal. — Mehetünk! — szólt röviden. — Hát igen, de . . . de a feleségedet is hivatja a padisah! — — A feleségemet? —kérdezte a nagyvezér. — Menj be és add át neki az üzenetet! — Ismét leroskadt a kereszt elé. Musztafa meg benyitott a szobába. Megrendülve tántorodott vissza. Lobogó viaszgyertyák égtek az elsötétített- szoba közepén. A viaszgyertyák közt fekete koporsó, a fekete koporsóban aranyhajú, szép, fehér halott... Nem is egy, hanem kettő. Helene és kicsi leánya, aki mindössze két óráig élt, de ez a két óra a harmatoslelkü asszonynak életébe került . . . Musztafa boszankodni akart, de nem sikerült neki. Kemény vonásai akarata ellenérc is ellágyultak s hófehér szakállára sűrűn hullottak könyei. Ezalatt a szultán palotájában egyre íolyt a titkos tanácskozás. A nagyvezér megölése nagy nehézségekbe ütközött, mert az igazhivők ura megesküdött, hogy míg ő él, egyetlen haja szála sem görbül meg. Már pedig meg kell halnia és Szulejmán még sem szegheti meg szavát. Egymásután szólaltak fel a divánban a kadileskerek, a mollák, Allah igaz papjai. De egyik sem tudott tanácsot adni. A szultán már őrjöngött dühében. Még a főfő papja a birodalomnak, a mufti sem tudott Szulejmán kedve szerint beszélni. Közben bejött a seliktár aga, a szultán fegyverhordozója, s rémülten jelentette, hogy a janicsárok nem akarnak hozzányúlni az eléjük tálalt ételekhez. Ez pedig nagy baj. Mert a szultán az úr, de a janicsárok parancsolnak. S ha az az 500 janicsár, akit a szultán minden hónapban meg szokott hivni a zsold kifizetésekor ebédre, nem nyúl hozzá az ételekhez, ez azt jelenti, hogy a birodalom leghatalmasabb serege lázong s a padisah élete egy percig sincs biztonságban. A szegény seliktár aga feje egy pillanat alatt bucsut vett a nyakától. Miért volt olyan bolond, hogy ő jelentette a szultánnak ezt a baljóslatú hírt ? Allah paradicsomában majd elmélkedhetik e világ múlandóságáról. A szultán magán kívül volt dühében. »Adjatok valami tanácsot, mert leüttetem a tökfejeteket!« A diván tagjai remegve néztek össze. Hja! A szultán haragszik. Szép, szép ugyan Allah paradicsoma, de egyelőre nem vágyódnak oda! Ekkor végre fölállt az alendár emir, aki a csatában a próféta zászlóját lobogtatja s alázatos hangon szólt a császárnak: »Igazhivők Ura! A világ legbölcsebb, leghatalmasabb, legfölségesebb fejedelme, királyok királya . . . »Azt mondd, kutya, mit tanácsolsz?« bődült fel Szulejmán. Az emir megijedt. Itt nem lesz jó kertelni. »Hát én azt gondolnám, hogy mivel az ember álmában úgyis halott, ha pedig