Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-01-08 / 2. szám

1911. januárr 8. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. fi Kath. Kör estélye. F. hó 1-én d. u. 6 órakor volt a Katholikus Kör szokásos estélye. Szelényi (Schneider) József dohánygyári aligazgató felolvasta »Egy campagnai osteriában» (Római emlékeimből) cimü költeményét. Az igazi költői ihletettséggel megirt, gyönyörű hasonlatokban bővelkedő szép költemény elszavalása mély hatást tett a hallgatókra és a szűnni nem akaró ujrázásra és tapsviharra még egy költeményét szavalta el, melynek cime: Rákóczy-Bercsényi: A hazafiság izzó tüzében született költemény szépsége és az előadás tökéletessége mindenkiben azt a vágyat ébresztette lel, hogy bárcsak minél többször látnánk Schneider aligazgatót a Katholikus Kör emelvényén. Közvetlen utána leánykája, Schneider Terike zongorázta el »A tengeri lányokénekét« az »Oberon« cimü dalműből. Meglepő volt, hogy a nehéz darabot kivülről, kóta nélkül játszotta a legnagyobb tökéletességgel a kis művésznő, ki a zenekonzervatórium 2-ik évfolyamán kitüntetéssel vizsgázott. Utána még egy kurucdalt zongorázott és énekelt tiszta, csengő hangon. A kis Okolicsányi Jóska három dalt énekelt nővéreivel, kedvesen, bájosan. A dalokat ő irta át három hangra és a karmesteri pálcával ügyesen el is dirigálta. Lett volna még monológ, de Molnár Gézáné őnagysága legnagyobb sajnálatunkra megbetegedett. Számítunk reá a jövő estélyen, mert örömmel halljuk, hogy már teljesen lelgyógyult. A Katholikus Kör énekkara is igérte közreműködését, de az ünnepekre több tag eltávozott és igy az előadás csonka volt. Majd kireparáljuk. TÁRCA. Stuart Mária utolsó órái.*) Hat óra tájban a királynő fölébredt. Zsebkendői közül kikeresett egy értékes aranyhímzésűt, hogy azzal kössék be vérpadon a szemeit, ruhái közül pedig a legszebbet, legdíszesebbet hozatta be, azt, amelyet csak ünnepélyes alkalmakkor szokott magára ölteni. Sötétvörös bársonyruha volt ez, fekete atlaszdisszel, hosszú, bő ujakkal és magas gallérral. E fölé gazdagon hímzett gallérú, a ruhával egyező szinű köpenyt vett magára és hosszú, egész alakján végigomló fehér fátyolt. Övén arany rózsafüzér függött, nyakán pedig egy aranykereszt és két skapuláré. Ezután behivatta szolgáit, fölolvastatta végrendeletét, aláirta, s ugy ezt, mint a többi Írásait s ajándékait átadta Bourgoingnak, hogy azokat Franciaországban élő rokonaihoz juttassa. Majd Bourgoinggal és Kennedy Jankával bezárkózott hálótermébe s ott az Oltáriszentség előtt hozzáfogott a haldoklók imáinak elvégzéséhez. Ekkor kopogtak az ajtón. Kennedy Janka kiszólt, hogy a királynő azonnal megy. Odabent ekkor megható, fölemelő jelenet játszódott le, hasonló a katakombák egyházi szertartásaihoz *) Coloma: »A vértanú királynő, c. regényének XX. fejezete. (Családi regénytár 54. k. 141 — 48. 1.) s teljesen beleillő Tibérius és Ne.ro uralkodási idejébe, aminthogy Erzsébet uralkodása élénken emlékeztetett is azokéra... A királynő kinyitotta a tabernákulumot, kivette a szent ostyát rejtő arany szekrénykét, néhány pillanatig imádkozott előtte, majd a a legnagyobb alázattal és hódolattal saját kezéből megáldozott... Az ajtón újból kopogtak : — Nyissátok föl! Nyolc óra! Kennedy Janka kinyitotta az ajtót s azon Andrews Tamás sheriff lépettbe, egy kis fehér bottal a kezében. A királynő még csak a fejét sem fordította feléje. A biró sápadtan, zavarodottan állt az ajtóban s mély lélekzetvétel után megszólalt: — Asszonyom, a lordok várják. Menjünk! válaszolt a királynő fölemelkedve helyéről. Amikor ki akart lépni az ajtón, Bourgoing • egy márványfeszületet nyújtott át neki, mely azelőtt az oltáron állt. Mária átvette s azután egyik kezében a kereszttel, másikban a breviáriummal, lassú léptekben tovább ment. Bourgoing és Gervait karjaikkal támogatva kisérték őt lakosztálya végéig, az ajtóban azonban magára hagyták; nem voltak képesek arra, hogy a halálba kisérjék. Mária tehát Paulet két szolgájára támaszkodva ment tovább a lépcsőig, ahol Shrewsbury és Kent grófok, Paulet és egy csapat protestáns várakozott reá. A két szívtelen gróf itt eltávolította Máriától szolgaszemélyzetét, de ez csak nagynehezen sikerült nekik, mert a szolgák, nők és férfiak egyaránt letérdeltek úrnőjük lábaihoz, csókolták a kezeit, belekapaszkodtak a ruhájába és semmiképpen sem akarták elhagyni őt. Fáradt léptekkel haladt le a királynő a lépcsőn, melynek alján ott találta hűséges udvarmesterét, Melvilt, akit kibocsátottak, hogy egy utolsó Istenhozzádot mondhasson neki. Keserves sírással roskadt össze a jó öreg, mikor Máriát közeledni látta. A királynő átölelte s miközben első izben tegezte, fájdalmasan így szólt hozzá: — Ne sirj jó Melvil, szedd össze magad, mert Stuart Mária immár elérkezett szenvedéseinek végéhez... Te jól tudod, hogy hogy ez a földi élet telve van hiúsággal, nyomorral és gyásszal. Mondd meg az egész világnak, hogy mint hithű katholikus, mint szívvel-lélekkel skót és francia nő halok meg... Isten bocsásson meg azoknak, akik halálomat akarták; Ö, aki látja az ember legtitkosabb gondolatait s kívánságait, tudja azt is, hogy mindig egyik leghőbb vágyam volt Skócia és Anglia egyesítése. Azután megkérte az öreget, adja át áldását fiának Jakab hercegnek s homlokát megjelölve a kereszt jelével, őt is megáldotta... A királynő erre fölszólította a grófokat, engedjék be hölgyeit és szolgáit abba a terembe, ahol a vérpad áll. De ezek ellenezték kivánságát. Kent félt, hogy jajgatásukkal és siránkozásukkal nyugtalanságot találnak előidézni s esetleg a jelenlevők irtózata dacára, kendőikkel akarják majd fölitatni a királynő vérét. Mária szelíden nyugtatta meg őket: — Szavamat adom uraim, hogy semmi ilyesmit nem fognak tenni... Szegények szeretnék látni halálomat. Biztosítom önöket, hogy úrnőjük, a szűzies királynő, nem tagadná meg egy másik királynőtől, hogy hölgyei mellette legyenek utolsó órájában. A két gróf suttogva néhány szót váltott egymással és végül abban egyezett meg, hogy a hirálynő két hölgye és négy férfi jelen lehet a kivégzésnél. Mária Kennedy lankát, Curle Erzsébetet, továbbá Bourgoingot, Gervait-t, Goron gyógyszerészt és Siffiard-ot jelölte ki. Ezektől és Melvil Andrástól — aki uszályát vitte — kisérve, lépett be a kivégzési terembe. A vérpad két és fél láb magas és tizenkét négyzetméter kiterjedésű volt, fekete posztó födte és egyik oldalával a falat érintette. Közepén egy szintén feketével bevont tönk állott, előtte pedig egy szék, rajta fekete bársony párna. A királynő nyugodtan, mintha* trónjához indulna, haladt föl a vérpad lépcsőjén, s anélkül, hogy elsápadt, v

agy egy arcizma megrándult volna, leült a székre. Jobbján Shrewsbury és Kent grófok ültek, balról a sheriff állt fehér botjával kezében, előtte pedig a két hóhér, talpig fekete bársonyban. Az egyik, egy különös hallgatag ember, azt az aranyláncot visetel a nyakán, melyet Beale hordott Fotheringhayban. A háttérben egy, a fal mellett felállított padon ültek a királynő hivei. A terem többi részében, melyet Paulet és emberei által őrizett korlát választott el a vérpadtól, mintegy száz ember, többnyire protestáns, foglalt helyet. Egyszerre előkerült a királynő kis ölebe, melyet még Guise érsektől kapott. Fölugrott a korlátra s körülnézett, majd úrnőjét megpillantva, farkcsóválva eléállott. A királynő ráparancsolt, hogy feküdjék lábainál a földre, s maradjon nyugodtan. Beale Róbert ekkor felolvasta a halálos ítéletet. A királynő nyugalma, mellyel azt végighallgatta, mindenkit bámulatba ejtett. Majd, a fölolvasás befejeztével, lassan keresztet vetett magára s azután — Tebb leírása szerint — szebb, ragyogóbb arccal, mint valaha, nyugodt, mosolygó tekintettel szilárd hangon, méltóságteljesen beszélni kezdett: — Uraim! Mindenekelőtt föltételezem, hogy azok között, akik végignézik ezt a szomorú színjátékot, melyet Franciaország és Skócia királynője, az angol trón örököse kénytelen bemutatni, akadnak olyanok is, akik részvéttel viseltetnek irántam, helytelenítik a történendőket és hiven fogják ismertetni a távollevőkkel mindazt, ami itt végbemegy. Én koronázott királynő, souverain fejedelemnő, s mint ilyen, ez ország törvényeitől független vagyok. Nincs tehát jogukban megölni engem. Két vétekkel vádolnak: hogy a királynő élete ellen törtem s hogy megkisérlettem visszanyerni szabadságomat. De én esküszöm mindenre, ami szent, a királyok Királyának, az élő és holtak legfőbb birájának szine előtt, hogy sohasem törtem a királynő életére. Szabadságomat megpróbáltam ugyan visszaszerezni, de nem látom be, mi vétek van ebben, hiszen független királynő vagyok. Ha azonban az Úristen úgy akarja, hogy halálommal engeszteljem ki ellene elkövetett vétkeimet, vagy hogy hitemért haljak meg, s ezzel