Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)
1910-03-27 / 13. szám
PÁPÁ ÉS VIDÉKE. 1910. március 13. De mégis, mintha derengene. A kath. társadalom mintha megelégelte volna a hosszú és zsibbasztó álmot. Úgy látom, dörzsöli a szemét. Itt-ott még csak az öklével megy neki, s félő, hogy abba hagyja ezt a hasznos foglalkozást s a másik oldalára fekszik, hogy folytassa, amit eddig csinált: a semmittevést, «a tespedést. Máshol már kinyitotta a szemét, amelyből tetterő sugárzik; van hely, ahol teljesen fölébredt, teljes öntudatra ébredt s munkába fogta annyi időn át lekötött erőit, s munkája után élet, egészséges vérkeringés támad a beteg társadalomban. Alig van valami, ami elementárisabb erővel ébreszthetné öntudatra az aluszékonv katholikusokat, mint a föltámadt Üdvözítő fénysugaras, győzelmi zászlót lengető alakja. Az О láttára, nehezen bár, de leesett az eddig félig vak- tanítványok szeméről a hályog s a reá való gondolat hősöket nevelt belőlök. Nos, az ő glóriája, az ő diadala most is ugyanaz, lüggesszük rá a tekintetünket, engedjük hatni a lelkünkre az Ü titokzatos erőit s bekövetkezik, amiért a jobb lelkek oly buzgón imádkoznak: katholikus öntudat, jöjjön el a te országod. A modern hitetlenség által annyit támadott, saját fiai tehetetlensége folytán porig alázott kereszténység számára ez lesz majd az igazi húsvéti öröm, a legszebb alleluja. Hogy lettem emberré. Irta: Kincs István. Hogy csizmadia vagyok, azt az urak, elhiszem, tudják, de hogy, mielőtt csizmadiának szegődtem volna, majdnem a világnak minden mesterségét végigpróbáltam, azt, remélem, csak kevesen tudják. Szegény boldogult apám minden áron azt akarta, hogy tanuljak. Halálos ágyán is arra biztatót, még: Légy fiskális, fiam. Elég huncut vagy arra, hogy azon a pályán valamire vidd. No és én apám halála után tényleg megpróbáltam, mennyire megyek a tanulással. A haldokló utolsó szavai mindig fülemben csengtek, azért a huncutságra fektettem a fősúlyt. Hanem azt eredményeztem vele, hogy az iskolából hamarosan kicsaptak. Más pályát kellett választanom. Mostohaapám, mert anyám időközben megint a házasság édesen keserű igája alá hajtotta fejét, mondom, mqstohaapám szeretettel támogatott tanácsaival. Az mondta, legyek köteles. Kétszer se mondattam magamnak. Gyerek koromban nagyon szerettem harangozni, mindig a köteleken csimpaszkodtam s most szinte szent vágyakozással tekintettem a jövő elé, mikor majd magam is olyan köteleket lógok készíthetni. Beálló:tam inasnak. Csakhogy a gazdám, mikor rajtért, hogy dohányát 'amúgy suttyomban mindig én pipálom el, egyszerűen elkergetett. Tanács nélkül állottam megint. Jó mostohaapám rántott ki újból a hínárból, azt kérdezte, nem volna-e kedvem a kovács mesterséghez. S nekem volt. Kovácsinas lettem egyszóval. A lovak patkolása körül valódi passzióval serénykedtem. Hanem itt is elért végzetem. Egyszer elállott a fujtató s z up Ifi a s akárhogy is nyomkodtuk gazdánkkal a fujtató rúdját, nem akart megindulni. Megvizsgálták a fújtatót s uramfia! a föld alá bújtam volna szégyenletemben, megtalálták a félmérőre való lopott almát benne, melyet, én rejtettem oda. Még szerencse, hogy pár pofon árán megmenekedtem gazdámtól, mert olyan formája volt akkor, mint valami vadállatnak. Mikor otthon beállítottam, mostohaapám megcsóválta a fejét, hanem azért megint segélyemre volt a pályaválasztásnál: órásinas lettem. Gazdám jól tudott használni, de csak addig, míg szemmel tartott. Ha lábát kimozdította a műhelyből, folyton a kakukos órákat nyaggattam. Volt tizenöt-husz darab is raktáron s én valamennyit karba üttettem mindig, úgy szóltak, mintha valami állatsereglet lett volna együtt. S abban mérhetetlen gyönyörűséget találtam. Míg azután végre egyik is, másik is elhallgatott, próbáltam javítást eszközölni rajtuk, hanem azt eredményeztem, hogy még jobban elrontottam valamennyit. Elvégre is addig óráskodtam, míg a gazdám el nem kergetett. Anyám boszankodott, de mostohaapám csítitotta. Szabónak adtak. Itt meg már én nem vallottam ki. Mesterem sokszor berúgott s ilyenkor valakit mindig megvert. Rendszerint a feleségét, hanem egyszer azután rajtam próbálta ki az erejét. De én a nyápic emberét úgy földhöz kentem, hogy megse vártam, míg fölkel, mert arra már odább állottam. Otthon haraggal fogadtak s hamarosan kefekötőhöz szegődtettek. De itt a helyett, hogy kefét köttettek volna velem, inkább gyereket akasztottak a nyakamba s nekem a kicsikét kellett dajkálnom naphosszat. Máig is csodálom lelki erőmet, hogy újból valami ostobaságot el nem követtem. De rösteltcm immár a dolgot, azért kivallottam hosszú három hónapot, végre azután, mikor a serleg már végkép betelt, szépen elszöktem. Próbáltam még szerencsét a fűszeres, korcsmáros és ácsinassággal, de sehol se boldogultam; végezetül, mitől mindiglegjobban irtóztam, a csizmadiaságot akasztották a nyakamba. Messze vittek egy félreeső kis mezővároskába s mikor mostohaapám gazdámnak átadott, ilyetén jótanácsokkal látott el. Ez az Utolsó próba, édes gyerekem ; ha itt meg nem becsülöd magadat, akkor leveszem rólad kezemet. Otthon ne lássalak, mert az Atyaúristen legyen neked kegyelmes ... Így meg soha se hallottam azt a jóembert beszélni. Sajó Isten tudja, az a fenyegetes mintha imponált volna nekem, vagy talán úgyis a szégyenérzet, hogy én vagyok az Úristennek leghaszont'alanabb kölyke a világon, vett rá, hogy az egyszer megbecsüljem magamat. Gazdám is derék ember volt, felesége jól bánt velem, néha egy-egy pogácsát is dugott foszlásnak induló bekecsembe; így történt azután, miben magam is Tamás lettem volna előre, ha más mondja, másfélévet kivallotta™ egy huzamban a csizmadiamesterségen. Tudtam már sápszlit rakni, fonalat szurkolni, nagyszerűen kezeltem a dikicset, kalapácsot, szóval már-már kész csizmadia voltam. Gazdám dicsért is, azt mondta, lia úgy folytatom, még megérhetem, hogy a király is nálam varratja majd csizmáit: mert hírnevem okvetlenül be fogja járni a fél monarkiát. Én csak úgy hiztam az ilyen beszédekre s olyan lelkes hive lettem a csizmadiamesterségnek, hogy ha valaki előttem azt netalán ócsárolni találta volna, hát nem tudom, hogyan menekül körmeim közül. így állottak a viszonyok, mikor egy szép napon valami hozzánk vetődött ismerősömtől megtudom, hogy nálunk másnapra lakodalom készül. Legidősebb néném megy férjhez . . . Es engem minderről csak nem is értesítettek. Engem, nénémnek testvér-öccset ! Ez már mégis csak alávalóság! No hanem azt megtorlatlanul nem hagyom: hazamegyek s olyan csetepátét cselekszem meg nyomban, hogy az összes nyoszolyó asszonyok és lányok összefuthatnak elcsitításomra. Majd adok én nekik, engem így kijátszani ! Megmondtam gazdámnak, milyen méltatlanság esett rajtam s ő igazat adott nekem. Azt mondta, csak menjek haza, két-három napra szívesen elereszt s mossam meg őket, a hog}'' már megérdemlik. És én fölkerekedtem. Gyalog tettem meg az egész utat s meglehetősen későre vált az idő, mire kis városunkba megérkeztem. A zene hangjait már messziről kivettem: valóságos dínomdánom állott a mi házunknál... S engem így ki akarni nullázni. Skandalum. Mikor a kapunál befordultam, valaki utamat állotta s azt mondta: Idegennek ide nem szabad bemenni. Pedig én bemegyek, feleltem büszkén, Pedig nem megy, azt én mutatom meg s egészen elém állott. Pedig bemegyek, azt meg én mutatom meg, tört ki belőlem a boszuság s két kezemmel már utána nyúltam emberemnek, hogy megrázzam, de az tanácsosabbnak tartotta, hamarosan egérutat venni. Befutott a házba s nemsokára másodmagával tért vissza. A másikat már ismertem: mostohaatyám volt. Mikor közel ért hozzám, illedelmesen köszöntöttem s megkérdeztem, hogy igazán nem szabad-e bemennem. — Ne . . . neked ? kiáltott föl meglepetve, hogy megismert. Oh! hát te vagy az drágalátos szép jószág? Csakhogy megjöttél, mérhetetlenül örülünk. Gyere csak, gyerekem, gyere. Kéznél fogott s úgy folytatta, no nézd Marci, csak erre, mindjárt kiadom a részedet, várj. Igen kedvesen beszélt, de az a beszéd mégis olyan különös benyomást tett rám, hogy önkénytelenül összeszorult a szivem rája. A hátulsó szobába vezetett s ott leemelte a falról a bikacsékét. Azt hittem, tréfál... Pedig nem. Végig húzott rajtam,