Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-11-06 / 45. szám

шттттшштттттттщ 1910. november 6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. JVIusiea sacra. E cim alatt megjelent mult heti soraim, melyekben a requiemröl volt szó, olvasóközönségünk legnagyobb részében szíves fogadtatást találván, Musica sacra rovatunkat ezúttal s a körülményekhez képest máskor is folytatjuk. Az egyházi zeíiéról. Istent szeretni minden erőnkből és mindenek felett: első és legnagyobb parancs. Ez a szeretet nem nyilvánulhat tisztán érzelmekben, sőt tisztán szavakban sem, hanem főleg tettekben, vagyis annak elhagyásában, illetve követésében, mit maga Isten tilt, illetve parancsol. Ugyanazzal az engedelmességgel, mellyel Istennek tartozunk, tartozunk azonban a tőle alapított s a Szentlélektől a világ végezetéig vezetett egyháznak is.*) Istent szeretni, Istent tisztelni különböző módon lehet, főleg azonban mégis vagy privátim vagy nyilvánosan tesszük. Mind a privát, mind a nyilvános istentisztelet egyes emberek részéről, tehetség, erő, vagyon, állás, stb. szerint bármiképen történjék is, egy bizonyos: az, hogy a nyilvános istentiszteleteknek bizonyos szabályok szerint, az egész kath. egyházban egyformán, egyöntetűen kell lefolyniok. Istenszolgálat a szó szoros értelmében Istennek szolgálni, még pedig nem, amint az embernek tetszik, hanem amint Istennek. Már az ótestamentumban az Isten határozta meg az istenszolgálat módját.**) Az Ur Jézus földön jártában szintén rendelkezett az istenszolgálatról, ma pedig az egyház teszi azt. A harmadik parancs, a vasárnap *) Ki titeket hallgat, engem hallgat (Lukács 10, 16). **) Mózes a Sinai hegyen. »fontos« levelet; nagy vigyázattal és félelemmel előcsúsztatta; szinte látni vélte a iák mögött rejtőzködő őröket, akik minden mozdulatát lesik. Aztán tenyerei közé rejtve, szörnyű rettegéssel pillant a levélbe, melynek nagyfontosságú tartalma a következő volt: »Cóte-d'Or kormányzója a langresi alkormányzónak. Bonjour! Szervusz pajtás! Hogy vagy? Átkozottul unatkozhatsz sziklafészkedben! Estére a te egészségedre is iszunk egy jó pohár bort. Gaston.« »Terringettét!« dühöngött Rousselot

) idegesen szaggatva darabokra a levelet; hát ezek a gazfickók bolondot akarnak belőlem csinálni? Majd számolok velük!« Egész nyugodtan mehetett haza Langresbe. Az őröknek nyoma sem volt az erdőben. Senki sem leselkedett rá az uton. De az orvos még ma, harminc év után is boszankodik ama »nagyfontosságú és sürgős levél« Írójára, aki oly kínos negyedórát szerzett neki langresi útjában. Valahányszor elbeszéli e kalandját, mindig ökölbe szorítja kezét: »Bizony, magam is megbánnám, ha körmeim közé kerülne az a fickó, aki így megijesztett átkozott levelével!« megszentelése, Isten parancsa; hogy hogyan üljük meg a vasárnapot, az egyház irja elő. Mennyi előirás van a kath. egyházban, mely az istenszolgálat helyére, idejére, módjára, stb. vonatkozik, mennyi a szent edényekről, színről, anyagról és az egyházi ruhák más vonatkozásáról ? És ezeket mind megtartjuk. Az egyház feje, a pápa őrködik azon, hogy e tekintetben ne legyen egyik vagy másik dolog egyes emberek tetszésére bizva. Es mindez az egyöntetűség kedvéért történik. Az ember, hogy Istent méltóan szolgálhassa, kénytelen minden testi és lelki erejével szolgálni. A művészetek így kerültek Isten szolgálatába. A festészet, szobrászat, építészet és a zene mind alkalmas Isten dicsőítésére és szolgálatára. A zene, hiszen erről akarok megemlékezni, tehát alkalmas az istenszolgálatra. De tovább megyek. Énekformában a zeneművészet egyenesen alkotórésze, még pedig lényeges része az ünnepi istentiszteletnek, olyannyira, hogy ünnepélyes istentisztelet ének nélkül nem is létezik. A zenét valamennyi művészet között az egyház annyiban ki is tüntette, hogy az éneket különös gondjába vette. Ugyebár az egyháznak nincs meghatározott stilusa az építészetben, festészetben, vagy a szobrászatban ? Ilanem igenis van előirt éneke és ez_a^gregorián ének, a tulajdonképeni egyházi zene. A misében minden Introitusra, Gradualera, Offertoriumra és Communiora, valamint Kyriere, Glóriára, Credora, Sanctusra, Benedictusra és Agnus Deire, a breviáriumban minden Antifonára, Psalmusra, Hymnúsra stb.-re van előirt gregorián dallam, melyet az egyház alkotott és az egyház adott ki. Ezek a dallamok a Graduale Romanumban, illetve Antifonariumban és Vesperaleban meg vannak és ezek használata minden ünnepélyes istentiszteletnél egyenesen kötelező. Ahol gregorián zenét hallunk a templomban, ott biztosak lehetünk, hogy profánt, világit, színházit nem találunk. Már XIV. Benedek pápa a 18. század közepén óva inti az illetőket ily zenétől.*) Szentnek kell az egyházi zenének lennie; szentnek a hely miatt, mert Isten házában, szentnek az idő miatt, mert mise alatt, szentnek a cél miatt, mert istenszolgálatból alkalmazzuk. Már most hogyan volna szent az, mikor pl. a Gotterhalte dallamára »Tantum ergo,« vagy Mendelssohnnak »A granadai tábor« c. operájából vett egyik áriájára »Ave verum«, Mozartnak egy szabadkőmives dalára ellenben »Rauda Sion« szöveg hangzik? Ezek a szerzemények a maguk helyén igen szépek lehetnek, de szentnek nem mondhatók s így templomba nem valók. Tisztán a gregorián ének egyedül jogosult a templomban és ünnepélyes istentisztelet nélküle nemcsak nem képzelhető, hanem X. Pius pápa rendelete értelmében**) nem is tartható. Ha ez így van, pedig így van, menynyit vétettünk az egyház parancsai ellen eddig és mennyit fogunk még vétkezni ellene r Szentgyörgyi Sándor. *) Encyclica: „Annus, qui..." „Nihil profanum, nihil mundanum,. aut theatrale resonet". **) „Motu proprio" 1903. nov. 22. Szinház. Úgv látszik, akkor hagynak itt bennünket színészeink, amikor már minden rendbe jönne; amit abból gyanítunk, hogy a jutalomjátékok gyorsan követik egymást. A héten ugyan nem i volt olyan újdonság, amely megérde! melte volna a telt házat, de azért vagy kétszer-háromszor elég nagyszámú közönséget láttunk együtt. Kovács Hanna és Boris s Bianka együtt tartották jutalomjátékukat, félig-meddig telt ház mellett. Hogy megérdemelték-e művészetükkel azt a sok virágcsokrot és virágesőt, amely ez estén különösen Boriss Biankára hullott, egyelőre nem vitatom. Nem hagyhatom azonban szó nélkül az ez alkalommal feltűnő nagyszámban megjelent diákságnak, — különösen a helybeli ref. kollégiumból voltak sokan — bosszantó, bántó és szinte már nevetségessé váló zajongó tapsviharát, amellyel a nevezett két színésznőt, ők a közvélemény (!) nevében kitüntették. : Hacsak rúgott is egyet Boriss Bianka — mert hiszen máshoz úgysem sokat ért — azonnal felzúgott a »Boriss«-párti diákok tapsvihara és újrázása. Ha pedig Kovács Hanna bocsájtott egy kellemes mosolyt, vagy egy agyonkinzott melódiát a diákság felé, már akkor zajosan »hogy volt«-oztak, és zúgott a taps a »Kovács«-párt köréből, mert meg kell jegyezni, hogy két pártra oszolt a diáksereg és egyik sem akart engedni. Versenyt ordítoztak, nem törődve a közönség pisszegésével, mígnem a rendőrségnek kellett beleavatkoznia és lecsendesítenie a »pártokat«. Ez a tüntetés, amely korántsem volt komoly jellegű, mert nem is olyan helyről jött, annyira meghatotta Kovácsot, de különösen Borisst, hogy szerepeik alakítását túlságba vitték, ami még többet levont játékuk értékéből. A héten előadott darabok a következők: Szombaton és vasárnap este »Orvosok« c. 5 felvonásos komédia ment Hevesi Sándor fordításában. Szombaton mé? csak telt i ь házat vonzott, de már vasárnap félig telt ház nézte végig az eléggé silány, unalmas darabot, amely talán regénynek jó, de színpadra egyáltalában nem való, hozzászámítva még, hogy az előadásnak szombaton majdhogy nem fél 12 órakor volt vége. Az egyetlen női szerep Sándor Julia kezében volt, aki tehetségének összességévei igyekekezett a darabot megmenteni a bukástól, ami csak annyiban sikerült, hogy némileg elfogadhatóvá tette. Jók voltak még Földvári, Kovács, Bátori, Vértes és Rrckövi. Vasárnap délután a »Muzsikus lány« c. operettet adták telt ház előtt. Hétfőn a »Luxenburg grófja« c. Ope- rette került szinre Kovács Hanna és Boriss Bianka jutalomjátékául. Virágcsokor, virágeső és ujrázás volt a diákság részéről bőven. Mi pedig művészi játékot szerettünk volna látni, amit sajnos, nem kaptunk meg. — A szereplők Bátorival az élükön, — mind igyekeztek a tőlük telhető legjobbat nyújtani. «.A