Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-03-07 / 10. szám

IV. évfolyam. Pápa, 1909 március 7. 10. saárn. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2"50 K Egyes 6zám ára 24 fillér. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: ZSILAVY SÁNDOR. Szerkesztőség: Pápán, Anna-tér L. házszám. A kiadóhivatal vezetője : SÜLE GÁBOR, Viasz-utca 15. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz HajnÓCZky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedése Feliegek. A puskaporos hordó, aminek Bismarck a Balkánt elnevezte, csakugyan felrobbanni készül. A diplomácia bogozza a kérdést s most már a dunai motorok néhány ágyudördülése talán nem is segíthetne. De nem ártjuk bele magunkat a nagy politikába. Innen-onnan úgyis minden politikai kérdés átalakul gazdasági kérdéssé. S mi lenne elsőbbrangu kérdés, mint a háború? Az európai börzék érzékenyebben reagálnak, mint a higany, ha György, a maga nációjának e pregnáns képviselője, néhány harcias nagymondást kiereszt. Az meg éppen nem vigasztaló, ami néhány zabliferánst boldoggá tesz: hogy a zab ára mind nagyobb, mert minden bizonytalanná válik, nálunk talán jóidőre. Még egy győzelmi háborút se áhitnak az emberek, amióta a technika oly félelmetessé tette a háborút s mióta a nemzetek és uralkodók átlátták, hogy egy belső fejlődésben boldog ország békéje többet ér minden területszerzésnél, ha az a pacifikáció tömérdek költségét igényli és érzésben ővé soha sem lesz. Az bizonyos, hogy a tornyosuló fellegek sötétek. Akármilyen felszínesen nézzük is a kérdést, egy kétségtelen, hogy belső bajaink közben soha rosszabbkor nem jön a háború hire, mint most. Már évek óta pangó gazdasági viszonyok vannak. Semmi fellendülés ós a tőkének avatos tétlensége. Ez aztán ipart, kereskedelmet sorvaszt. Pang minden. Egy uj gazdasági lendülés a munkáskezek ezreinek adna foglalkozást és tisztes keresetet. A vármegyék közgazdasági bizottságain az alispánok riasztó híreket közölnek arról, hogy noha Amerikában még mindig pang az ipar és kereskedelem s túlontúl sok a munkátalan kéz: itthon csoportok kelnek tengeri útra s mennek — elpusztulni Amerikába. Ahelyett, hogy egy gazdasági lendülés visszahívná a messze idegenben szerencsét próbáló honfitársaink millióra menő számát, — a vérveszteség mindignagyobb és nagyobb lesz. Ekként mérlegelve a kérdést, csak sopánkodás és a legőszintébb sajnálat jut a vidéki sajtó részére, mikor szóváteszi a háborús híreket. Mert csakugyan tul vagyunk azon az Ízléstelenségen és olimpusi nagyképűségen, hogy hivatottnak érezzük magunkat Aerenthalnak tanácsokat osztogatni. A béke minden barátja állandóan konservál: erejét, anyagi és erkölcsi tőkéjét. És konserválásnak ezt a módját nem minden siker nélkül gyakoroltuk a polgári munka handabandázást nem túró nyugodt élet tiszta örömeivel. Felleg borult a közélet egére. A nemzeti erőgyűjtés nyugodt munkaterületéről átsiklottunk talán arra a térre, ahol a történelmének több mondani valója lesz. Adja Isten, hogy az oknyomozó történelem utódainknak azt derítse föl, hogy a fellegjárás nemzetünknek hasznára volt! A tengeri kigyó. Az a vergődés, melyet a városok s a városok képviselői az állami segély s a városok bizonyos rendezése felől folytatnak, kezd j\ mi karácsonyunk. 1906. A karácsonyfánknak nincs zöld lombos alja, Arany dió, alma nem mosolyog rajta; A mi karácsonyfánk szomorúfűz ága, Fájó emlékezés a diszités rája. Valamikor, talán nem is olyan régen. Más karácsonyfánk Volt, fénylett gyertyafényben. Szép aranyszálakkal körül Volt futtatVa, Száz csecsebecsével körül Volt aggatVa. Edes kis húgommal letérdeltünk minden És imádtunk téged földreszállott Isten. Elszállt jászlad elé szivünk hő fohásza . . . BűVös fényt árasztott a gyertya Világa. Volt azután öröm a sok szép láttára, Fel-felhangzott húgom öröm kacagása; Mindenegy darabra édesen mosolygott, Jézuskának mindért köszönetet mondott. — 0, bocsásd meg Isten, hogy karácsony [este, Mikor minden sziVet égi öröm tölt be, Amikor mindenki örömekhez fordul: Ami szemeinkből fájdalomköny csordul. — kis — Későn volt . . . A farsang utolsó napján látta Milivoj utoljára a szép Novenkát. A főváros nedves, sáros utcáján véletlenül találkoztak. Korzó volt. A sok furcsa, izlésee és Ízléstelen álarc kicsőditett SOK nézőt. Novenka is ott volt. A forgalmas körútról egy 30 évesnek látszó, dús, fekete hajú, élesszemü, fürge úriember betért a mellékutcába. Mig a tömeg élénken szórta a rengeteg sok koriándolit és Karnevál hercegnek hódolt, ő megunta a lármát. Béke után vágyott. Milivoj volt: a jogász. Középiskoláit kitűnő sikerrel végezte szülőföldjén, jelenleg a jogi tudományok hallgatója. Vizsgái nem igen mennek. Érzékeny lelkét nagy teher nyomja. Elégszer próbálkozott szabadulni, de nem sikerült. Egy szép, művelt, jó leányka képe lopózott a szivébe. Talán ez is sikeres vizsgáinak nagy kerékkötője. Még nagyobb baj: anyja betegsége. Szegény Milevna, az ő jó anyja, mennyit fáradozott érette! Annak a csekély nyugdijnak fele, amit férje után kapott, a fia taníttatására kellett. Nem is volt mindig elég. Mig fia mellette volt, ártatlan volt Milivoj lelke ... De a magasabb tudományok letépték a fiút anyja kebléről. A fővárosba került. Jogot hallgatott. A kisleány képe, kit szivébe vésett, Nevenka volt. Novenkával még szülővárosában ismerkedett meg. Jó leány volt. Magasabb tisztviselő gyermeke, jó tanuló a felsőbb leányiskolában. Karcsú testalkata, szőke haja, finom arca, ártatlan szemei, jó modora, egész magaviselete igézően hatott a nagy deákra.