Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-12-12 / 50. szám

6. oldal. Pápa és Vidéke 49. szám szerepre van hivatva, mit Zichy János gróf igy fejezett ki: „a keresztény szociálizmusé a jövő!" Azért kell nekünk uj irányt, uj módot követni viselkedésünkben. Nekünk ismerni kell a társadalmi kérdés okait és lényegét, különösen a kézműves és munkáskérdést s fordítsuk minden tudásunkat, minden jóakaratunkat, korunk ezen két legégetőbb kérdésének bölcs és humánus megoldására. Ebben azonban a szociáldemokrácia legyen eszményképünk! Nekünk mindég és mindenhol tiltakoznunk kell a nemzetközi szociálisták erkölcstelensége, hazafiatlansága és gyűlölködő szelleme ellen, melyből nem fog fakadni soha népjólét, boldogulás, megelégedés, hanem csak állatias marakodás, féktelen kapzsi bírvágy, önző egyoldalú hatalmi vagy békét, rendet felforgató hatalmi őrjöngés. De igenis szívvel-lélekkel fel kell karolnunk a keresztény szocializmust. Ez csakis oda akarja rakni a tapaszt, ahol legjobban sajog, legjobban fáj, legjobban éget a seb. Ez vad szeretettel és vak fanatizmussal nem mondja: ! romboljuk össze, roncsoljuk széjjel a | mai társadalmi rendszert, öljük meg ezt j a beteget, törjük pozdorjává a tagjait, j szóval semmisítsük meg és csináljunk j ujat. A keresztény szociálizmus nagyon j jól tudja, hogy a legszebb elmélet ér- j tékét is csak a gyakorlati használható- | sága határozza meg. Azért ne féljünk tőle, hanem tanulmányozzuk eszméit, segítsük működésűnkkel s iparkodjunk elveit az életbe átvinni s akkor mélyen meg lehetünk győződve, hogy a keresztény szociálizmus győzni fog. Káuzli Gyula. Felhívás Magyarország valamennyi tekintetes Tanítótestületéhez. A Jász-Nagykun- Szolnok vármegyei Tanítótestület. í. évi november 5-én megtartott ' gyűlésén Bozsik Béla egyesületi tag a következő előterjesztést tette: »Ha nyugdij viszonyainkat a Magyaror- j szágon bármely hivatalban, vagy munkálatban ! alkalmazottakéval összehasonlítjuk, kitűnik) hogy azok valamennyinél mostohábbak és j hogy a mai lehetetlenségig megdrágult élet- j viszonyok között tűrhetetlenek. Avagy türhető-e j tovább az, hogy a tanítónak — ki minden j erejét, egészségét, az egész életét a mások j gyermekei felnevelésének szenteli — elhalálozása után az árvái koldusbotra jussanak ? Vagy, — hogy a számtalan súlyos sérelem közül többet ne is említsek, — türhető-e az, hogy azon hosszú becsületes munkában kifáradt öreg tani tők, kik még a tanitói fizetésrendezés megtörténte előtt nyugdíjaztattak s igy nyugdijukat a régi nyomorúságos fizetés után húzván, az általános drágulás folytán öreg napjaikra meg legyenek fosztva a. meg- j élhetés legszükségesebb feltételeitől is? Nem! Itt sürgősen segíteni kell a bajon. Es mi akadályozna meg bennünket" abban, hogy megkíséreljük nyugdij viszonyainkat elviselhetővé tenni most, midőn a saját garasainkból összehordott olyan nyugdij-alappai rendelkezünk, melyhez hasonló nincs egyetlen foglalkozásbeli alkalmazottnak sem Magyarországon ? Mert íme : Szolnokon a legutóbbi tiz év alatt 3 tanitó élvezett hosszabb-rövidebb ideig csekélyke nyugdijat. Ez volt a nyugdij-alap összes kifizetési kötelezettsége a szolnoki tanítókkal szemben. Befizetést ellenben állandóan 65— 70-en teljesítettünk. Éppen nem túlzás tehát ha hozzávetőleges számítással azt mondjuk, ho gy itt a kiadás a bevételnek 40—50 százaléka. És igy van ez átlag a régebbi multakra nézve is az egész országban. Már most, ha középszámitással évente csak 25,000 tanitó után számítjuk is a befizetéseket, azon több nemzedékre kiterjedő időn át, mióta az alap fennáll, ehhez hozzászámítjuk a tőkésített kamatokat, valamint a tankötelesek és iskolafenntartók által befizetett summákat — meglévő tőkénk csorbitása nélkül — legalább tűrhetővé változtassuk. Javaslom tehát: mondja ki Egyesületünk, hogy kívánja, mikép az országos tanitói nyugdíj-alapot kezelő bizottság rövid idő alatt számoljon be nyugdij alapunk kezelési módozatairól s annak vagyoni állapotáról, hogy sürgőben kiderüljön, mily mértékben segíthetünk a saját erűnkből önmagunkon. Közölje ezt a kívánságát az Egyesület valamennyi magyarországi tanítóval, hogy biztosan remélt hozzájárulásuk által ennek a kívánságnak a megvalósulásához szükséges suly megadassák.« öreg ur sakkozott; az ismerős házaspár képes újságokat lapozott, egy hölgy — ugy látszik — naplójába jegyzett. Egy kopaszhomloku ur a menetrend tanulmányozásába merült. Egy asztalnál hattagú angol család ette a sonkát és ivott rá teát a képzelhető legnagyobb komolysággal; közben a legöregebb mondott néha valamit, amire az egész társaság karban felelelte: »Jes . . . o yes! Indeed!« Majd a francia nő zongorajátéka után egy rokonszenves bolognai tenorista énekelt néhány remek olasz éneket. Azután szétoszlottak az utasok és pihenni tértek. En mégegyszer a födélzetre mentem; jelentősebb időváltozás ugyan nem történt, de a sötét fellegek már egész közel voltak; önkénytelenül a fiatal, kedves nőre gondoltam s félelem szállt meg. Azután visszamentem a szalonba azon szándékkal, hogy ott töltöm az éjt. A divánra feküdtem s utazó köpenyemmel betakaróztam. Még néhány itas aludt ott; a bolognai tenorista is ott hortyogott a közelben. Hallottam a gőzgép folytonos zakatolákeresztény ifjúsági lap a lását, a habok tompa moraját, a gőz kellemetlen sustorgását s aztán elaludtam . . . Hogy meddig aludtam, nem tudom; de egyszerre csak irtózatos lárma, zaj, robaj riaszt ' fel álmomból. Láttam, amint körülöttem a többiek is álmosan felugrálnak s rohannak ki a fedélzetre. Egy hangnak fülsiketítő éles hangja figyelmeztetett arra, hogy valami rettenetes történt. Kétségbeesett kiabálás hallatszott mindenütt. Férfiak, nők. karjukon siró, álmos gyermekekkel, hiányos öltözékben; az egyik kezét az égre emeli, a másik kétségbeesében átkoz mindent és haját tépi. A födélzetén meggyuladtak a viharlámpák. Az ég koromfekete, csak néha festi veresre egy pillanatra a cikázó villám. A hullámok a, hajó oldalát csapkodják. Nem tudtam, hogy összeütközés történt-e, vagy zátonyra jutottunk. A kapitány halálsápadtan állt matrózai közt, hangja valósággal viharzott, oly erős volt: — Gyorsan! a mentőcsónakokat a tengerre! — Mi történt ? kiáltám, midőn a kapitányhoz értem. A kapitány szemembe nevetett egy őrült kacagásával, mely megfagyasztotta a vért ereimben. — A hajó zátonyra jutott s ha az utasok hidegvérnek volnának, lehetne remény, hogy kétharmadrésze megmenekülne. — És egyharmada ? kérdém rémülten. A kapitány ismét nevetett és halált megvető daccal hátat fordított. A zaj folyton nőtt; mindenki oda rohant, aho! az első mentőcsónakot lebocsátották. A kapitány revolvert rántott elő és a tolongó utasok felé fordulva menydörgő hangon kiáltotta: — Aki parancsomat nem teljesiti, az a halál fia! — A csónak már tele van, hangzott alulról. — Vissza! harsogott., miközben egy fiatalemberre szegezte fegyverét, aki még a csónakba akart ugrani. E közben többen kétségbeesve a tengerbe ugrottak. E pillanatban észrevettem a fiatal házaspárt, karonfogva álltak, szoborszerű mozdulatlansággal. Vájjon megmenekülnek-e? Szerkesztőség és kiaäökt?. Bpest, VIII. Damjanich u. 59. EISftzetési ára egész éwe 2 korona.