Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)
1909-01-03 / 1. szám
1. szám. Pápa és Vidéke 3. oldal. vább leszek az útszéli árvánál. Lesz-e majd sziv, amely megérzi az én szegény szivem lázas, lüktető dobogásá? . . . Lesz-e oly lélek, mely együtt sir, együtt mosolyog velem? Elhallgatott ... A lábuk alatt szelíden, mámorosan zsongtak a habok. A levegő tele volt illattal, édes, sejtelmes hangulattal. A fejük felett egy gerle búgott lágyan, szerelmesen. A puha, meleg fészekbe hivta a párját. — Ilus, ugy-e ha viszatérek, újra felkereshetem ? — Mindig örömmel látom, rebegte a leányka fájdalmasan. — És akkor meddig maradhatok itt? A leányka arca lángban égett. — Szive ugy lüktetett. — Meddig? kérdezte újra a férfi szenvedélyesen. — Örökre ! lihegte Ilus és pirulva, szégyenkezve rejtette arcát a férfi keblére. Azt hitte, meghasad a szive a fájdalomtól és a — boldogságtól. Aztán valami édes szédülés fogta el. Remegve emelte fel fejét s a férfi csillogó, könnytől nedves szemétől megigézve észre sem vette, hogy ajka már ott csüng Zoltáu ajkán s mámorosan viszonozza az első édes, szerelmes csókot, melyet feledni többé soha, sohasem lehet! Mikor bementek, Bárdos, ki mindent látott, boldogan szorította meg Zoltán kezét : , Aztán csak siess ám haza! Mert külön- i ben nem tudom, mit csináljak Hússal. Zoltán hálásan csókolta meg Bárdos j kezét. Ilus nem tudott szólni. Csak odavetette ma- j gát atyja keblére és hosszú, hosszú csókban j olvadt föl hálás szive, boldogsága, rajongó ; szeretete. . . . Férfi sorsa a nő. A nőé? — IIA nőé a — - lemondás. A nőé a szenvedés. — A — halál. Arról a beszédes, nevető ajakról elhalt j a kacagás. Azon az ártatlan, édes arcon a szenve- | dés ütött tanyát. A rózsák lassan-lassan el- i hervadtak, csak a szemek tüze maradt a régi : És igy talán még szebb volt, mint előbb, j Az olyan sziv, mint az Ilusé, csak egy- j szer tud szeretni. De akkor aztán forrón, szenvedélyesen, j Ha viszonozzák érzelmét, boldog. Ha megcsalják, — meghal . . . Két hónapja, hogy Zoltán visszaküldte a j jegygyűrűt. j Azóta lassú hervadás a sorsa. Olyan az élete, mint a késő őszi napsugár. mely ragyog, de fénye hideg, nem éltet, csak megédesíti a haldoklást. j Férfi sorsa a — nő. Nőé a — halál. Csodálatos alkotása az Istennek a nő. Égből lopott földi menyország. Ha elemezni lehetne, azt hiszem, minden asszonyi hiúságot, magyarázást, szeszélyt kibékítene a benne lobogó örök tűz, a szeretet. Mert a szeretet ennek a kis világnak az éltető lelke, a levegőege, napja, boldogsága, — mindene. Miért is kell meghasadnia? Miért ? . . . III. Két esztendő mult el azóta, hogy Zoltán eltávozott. Bárdosnak valami sürgős elintézni valója akadt Pesten. Dolgát elvégezve, sietve menekült a főváros zajos légköréből. Neki most csend kellett. Szenvedő lelke nyugalomra vágyott. Gyorsan megváltotta jegyét s beszállt egy elsőosztályu kupéba. A vonat füttyentett és sebes vágtatással iramodott ki a pályaudvarból. így azután Bárdosnak kénytelen-kelletlen ott kellett maradnia a kupéban. Nem szívesen tette. Pedig csak egyetlen egy ember ült benne Egyetlen egy. De ez az egy — leánya gyilkosa. Az első pillanatban ijedten hátrált mind a kettő. Végre Zoltán a kocsi ablaka felé fordult s idegesen kezdett el rajta dobolni. Bárdos fájdalmasan nézett rá. Egy darabig szótlanul állód, majd leült. Várakozott, mig a kalauz a jegyeket átlyukasztva, ki nem ment az ajtón, azután csendes, érctelen hangon szólt a sápadt arcú fiatalembernek: — Jó napot, Zoltán! Annyi szemrehányás, mégis annyi szeretett rezgett ebben a hangban, hogy a fiatalembernek megremegett a szive. — Jó napot Bárdos ur! Ön — becsületes ember. Bárdos e'sápadt. Hát ki nem becsületes? kérdezte élesen — Zoltán egy darabig habozott, végre keserűen vágta oda: A leánya. A sokat szenvedett, boldogtalan ember odaugrott Zoltán mellé s megragadta a mellét. — Ember, — sziszegte — ki ne ejtsd többé ezt a szót! A fiatalember hidegen vetette vissza : Ha kívánja, kész vagyok bármily elégtételre. Verekedni akarsz ? Ha ugy tetszik, igen ! Bárdos keserűen mosolygott. Párbaj ! Lovagias elégtétel ! Micsoda üres tartalmatlan frázisok ! — Betolakodtok egy család szentélyébe, végiggázoltok a becsületén, aztán lelövitek, aki a szemetek közé vágta a hitványságtokat! Zoltán, hol tanultad te ezt a lovagiasságot? Ha nem szeretted a lányomat, miért nem mondtad akkor, mikor még nem volt késő? Miért zúztad össze a szivét? Zoltán körül forgott a világ. Iszonyú sejtelem nehezedett a lelkére. Egy darabig mozdulatlanul állt, majd hevesen megragadta Bárdos kezét. Bátyám ! Hát szeret engem Ilus ? Az öreg szemébe könnyek lopóztak. Kezét a fiatalember vállára tette. Gyermekem! Az én leányom csak egyszer tud szeretni. — De akit megszeret, azt keresi a siron tul is ! Olyan komoran és ünnepélyesen hangzottak e szavak, hogy Zoltán összerázkódott. Csendesen a kabátja zsebébe nyúlt és a maga igazolására kivett belőle egy összegyűrt kártyát. Az aranyszegélyű lapon ez a néhány sor állott: Bárdos Ilonka és König Gyula jegyesek. Remegve tartotta oda Bárdos elé, ki keserűen kacagva tépte össze a végzetes papirost. Gyalázatos hazugság az egész ! Egy szó sem igaz belőle ! Bátyám, én azért küldtem vissza a jeggyürüt. — Ha tudná, mennyit szenvedtem! Hát miért nem kérdeztél meg engem ? Hiszen irtani legalább ötször. Fiam mondj igazat! Én rögtön a jegygyűrű visszaküldése után irtam neked. — Ilus is hányszor irt szegény! Nem kaptad meg ? Nem, egy árva betűt sem! Bárdos nem felelt. —- Mereven, szinte élettelenül nézett maga elé. Majd összerázkódott s megrendült, mint aki rémet lát. Borzalmas világosság gyúlt a lelkében. Egy embert látott, akit ő a szabadságharcban agyon akart lövetni, mert elárulta a hazát. De egy cinko. társa megneszelte a bajt s csendes, sötét estén, mikor a tábor gyanútlanul aludt, rájuk zúdította a gyilkos, irgalmat nem ismerő ellent. Elveszett az egész tábor, elesett az öccse is, maga Bárdos is alig birt utat törni. Az áruló megmenekült . . . Azóta fölvitte az Isten a dolgát. Comitats-prefekt (megyefőnök) lett belőle épen ott, ahol Bárdos lakott. S a kölcsönt vissza is fizette kamatostul. Százszor, ezerszer, szivtelenül, könyörtelenül. Itt is az ő keze működött. Csak ebben az ördögi lélekben születhetett nieg az a pokoli gondolat, hogy hamis eljegyzési kártyákat nyomat a két egymást szerető lélek leveleit elfogdosva, szétzúzza boldogságukat . . . Szinte remegett, zokogott Bárdos hangja mikor végre szóhoz tudott jutni. Gyermekem, mi trtózatos gazság áldozatai vagyunk. Sejtem, ki vitte ebben a vezérszerepet. — Sejtem, ki kobozta el leveleinket. — De érzem, hogy megveri őt az Isten ! Bárdos sokat öregedett két év óta. — ««—CSOMASZ DENES'«^»» |S~5 C i P é S Z-Ü zlete « v ágó un-, női- és gyermek^^^ El cipőket, pontom kiszolgálás mellett. — Javításokat öt Üzlethelyiség: Deák Ferenc-». 3 Lakás: Hnnyaál János-». 25. O -"SU {£ == PAPA. 1 E« nilko r.
