Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-06-20 / 25. szám

31. szára. Pápa és Vidéke B. oldal eddig hamissággal kevesebbet fizető urasági birtokok az uj kataszteri kiigazítások révén igazságosan, tehát a mainál több földadóval lesznek megróva. Igy hát az 5 százalékos engedés mellett is bejön a fiskusnak a 74 millióban kontingentált földadó bevétele. A gazdák legyenek résen, hogy csakugyan azok a földadó-kulcsot eddig megcsaló nagybirtokok szolgáltassák be ezt az 5 százalékot, ne pedig megint a szegény kisember íöldjére sózzák ki ezt az 5 percentet is azok az, ármányos földkóstolók! A% utolsó magyar nemzeti fölkelés. Irta: Martonfalvay Elek. i. Insurrectio! Akárhány újságolvasó van ez idő szerint, aki jóformán azt sem tudja, mi volt az az insurrectio. Az én gyermekkoromhoz még közelebb esett a nagy francia-járás, vagy mint akkor — nem egészen az igazságnak megfelelőleg mondták: »francia-futás.« Az insurrestio a magyar nemesi fölkelő sereg volt, amelyet a megszorult osztrákok Napo- leon 1802-i bámuLtos hadjáratától megrettenve, kénytelen-kelletlen végre mégis jónak láttak igénybe venni. Régen kiment már a divatból a nemesség »felüiése«; egyrészt azért, mert a 18. században az állandó hadseregek eszméje legyűrte a régi, alkalmi katonaság rendszerét, másrészt azért, mert a mi kedves szomszédaink, akár csak ma, akkor sem biztak bennünk annyira, hogy a magyarok kezébe fegyvert adjanak. Az 1809. év tavaszán azonban Napoleon olyan hétmérföldes lépésekkel szelte át a szent római birodalmat, trónokat döntve, hadseregeket semmisítve meg útjában, hogy rá kellett fanyalodniok arra, hogy a magyar nemzet harci készségére appelláljanak. Sok huza-vona, intrika és kanapéprocesszés után — természeteden elkésve — végre elhatároztak az insurrectio felállítását, de fegyverrel és hadiszerekkel való ellátásáról elfelejtettek gondoskodni. Az sem ment a bölcs Hofkriegsrath (haditanács) fejébe, hogy a felkelő sereg vezére a nádor legyen, akit, mint az ország főkapitányát, ez a tiszt törvényesen megilletett. Mert ő benne sem biztak, a császár testvéröccsében, akit a bécsi udvar körében »Ragócki«-nak, vagyis rebellisnek tartottak. Mindenáron János főherceget akarták megbizni a fővezérlettel, aki polgári erényekben gazdag lehetett, de a hadi tudományokban, mint a következmények megmutatták, nem igen tökéletes. Végre a nádor erélyes fellépése eldöntötte a kérdést a törvény értelmében és az insurrectio minden betanítás és gyakorlás nélkül, úgyszólván megszületése első percében megindittatott egy tizennyolc éves diadalmas háborúskodásban megedzett haderő ellen, amelyhez foghatót a történelem még fel nem mutatott. Mi volt természetesebb, mint az, hogy nemcsak a fölkelő sereg, hanem a császári sereg is, mint a polyva szóródott szét a legelső megütközésnél az 1809. jun. 14-én lefolyt győri csatában? És mi volt természetesebb, mint az, hogy ennek a csatának gyászos kimenetelét, amelyet pedig a pártatlan haditörténet tanúsága szerint János főherceg képtelensége és táborkari főnökének vétkes tudatlansága okozott, — a magyar fölkelő sereg nyakába varrták ? És csodálatos, hogy nemcsak ellenségeink, az osztrákok terjesztették el ezt a felfogást világszerte, hanem itt benn az országban is ugy ment át az köztudatba az insurrectio szereplése, mint valami szégyenletesen nevetséges komédia, amelyen mintha a magyarság is azért mulatna, hogy megtagadja a vele való közösséget. Pedig, ami szégyenleni való, ami -- hogy egy posthumus jelzővel éljünk — operettszerü volt ebben az Odysseában, az mind a bécsi kormány rovására irandó; a nemesség vitézsége, halált megvető hősi bátorsága és harci dicsősége eltagadhatatlan és ez a rész a mienk. A zempléni felkelő sereg oroszláni harca s majd egy lábig való elpusztulása, nem utólag kikomponált mese, hiszem már egy-két évvel a gyászos nap után felállították Zemplén rendei a hősi halált haltak emlékét. De ki volt adva a jelszó, hogy a bűnbak az insurrectio. Hiába akart a nádor, aki maga is bátran harcolt serege élén, hiába akartak a sereg más, magasabb rangú tisztjei is védekezni a megbélyegzés ellen, Bécsből elnyomtak minden erre irányuló törekvést. Klasszikus tanú erre Kisfaludy Sándor, a nagy költő, aki agg kora dacára is megakarta irni az insurrectio történetét, de tervét anyagi támogatás hiányában nem tudta megvalósitani. Néhány leveléből azonban megalkothatjuk magunknak művének prospektusát; ha ez megjelenhetik, akkor alig élt volna egy-két évtizednél tovább, a célzatos és hazug mese, mely a századok folyamán ténvesen kipróbált magyar vitézséget és harcra-termettséget megbélyegezni törekedett. Kisfaludy Sándor bátran kimondja, hogy a hadjárat balsikerének »János főherceg és főleg annak rosszul választott tábormestere voltak az okai. Ezen insurrectio, melynek a győri ütközet elvesztese toroktátva tulajdoníttatott, holott ennek, ha a nádor és a magyar Joaqnina visszafordult s más utcákon át igyekezett följutni a torlaszra. A szomszédok, kik félig nyitott kapukon és ablakokon át kíváncsian figyeltek a küzdelem részleteit, megdöbbenve néztek ez asszonyra, a ki vakmerően, hátracsuszott kendőben s kétségbeesetten siránkozva barangolt az utcákon, nem félve sem a golyóktól, sem a katonaság rohamától, sem a parasztok tüzétől. Nem, tudták, hogy édesanya volt! — Joaquina! — kiáltá hirlelen egy női hang, ép akkor, mikor a Szélmalom-utcába fordult. A boldogtalan megáll az utca közepén s mindenfelé meghordozta zavart tekintetét, de a mikor senkit se látott, folytatta fárasztó útját. Ám egy asszony, a ki a szomszéd házból szökött ki, megragadta ruháját, fölkiáltván: — Az Isten szent szerelmére! hol jársz itten, a hol meglőhetnek? . . . — A fiaim! — hebegte Joaquina. S nem birva ejteni más szót, kitárta két karját azon hely felé, a hol tompán s ijesztően zajongott a csatározás. — Arra valók, arra valók a fiuk! — kiáltozott az asszony a falusi nép uyerseségével. — Bár születésükkor fulladtak volna meg, vagy szülve őket, halt volna meg artyjok! Több asszony szaladt ki ugyanabból a házból s körbe fogták Joaquinát, a ki, egy kőrakásra rogyva, vigasztalhatatlanul zokogott. — Jöjjön ide, senora — mondogatták — s ne kisértse az Istent az utcákon. — Nincs nyugtom, mig csak rájok nem találok! — nyögte Joaquina. — A golyó mely őket éri, előbb engem találjon! . . . S valamint a heves fájdalom legázol minden okoskodást, csakhogy nyomában legyen a szenvedésnek, a mely éleszti, ő is erőszakkal ragadta ki magát a kezek közül, melyek visszatartották. Volt az asszonyok közül az egyiknek a Cerro-Fuerten kicsiny gyümölcsárus boltja, melyet már előtte való este ott hagyott a csatározás kitörésekor. Ennek a kulcsát Joaquinának adta át azzal a tanácscsal, hogy a szerteröpködő^ golyók ellen védekezésül oda állva, meglátja, ráakad-e fiaira. A szegény asszony arrafelé indult, a szomszédasszonyok pedig látván, hogy elmegy, sirva fakadtak ama ragadós levertség hatása alatt, mely úrrá lesz az anyák szivén egy édesanya boldogtalanságának láttára. Ez a nyomorúságos boltocska csak husz lépésnyi távolságban volt az egyik torlasztól, a mely a Villapanés-ház festői romjaira támaszkodva, elzárta a Cerro-Fuerteutcát; túlnan volt a katonaság, innen a parasztok. A boltocskának tárva-nyitva volt az ajtaja, szegényes bútorzata fölforgatva, darabokra vágva áruasztala s az a néhány szentkép, mely a falon függött, összezúzva; sértetlenül csak a boldogságos Szűznek egy képe maradt, mely a falba volt beleerősitve. Joaquina erre vetette szomorú tekintetét fájdalmában, a mely könnyei, siralma, jajszava elapadtával a szivében szorult össze, ott vergődött, tépelődött s csak a keresztény megnyugvás karjaiban enyhült; de mint lávaforrás kész kitörni, elpusztítva, rombolva minden^ A legjobban szerkesztett keresztény ifjnsági lap a Zászlónk Szerkesztőség és kiadéhiv. Bpest, VIII. Damjanich n. 50. Előfizetési ára egész évre 2 korona.