Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)
1908-03-08 / 10. szám
6. PÁPA és VIDÉKE 1908. á pri l is 1 2. taiatra, hogy népünk legnagyobb része több birtokot vásárol, mint amennyit kifizetni és okszerűen megmunkálni képes. Nem arról van szó, hogy egyáltalán adósságot ne csináljon a birtokvásárló ember, ámbár régi és igaz mondás, hogy: »az adósság egy tálból eszik az emberrel«, hanem arról, hogy azt a vett birtokot túlságosan ne terheljék meg. Pedig a legtöbb esetben ugy van és ez a kellő reálitás nélküli számítás rövid időn belül meg fogja magát bőszülni. Népünk gazdálkodási rendszere általában véve még nem áll azon a fokon, hogy a megváltozott viszonyok között a birtok természetes terhén kívül (adó, munkadíj stb.) adósságot is tudna törleszteni, még rendes viszonyok között sem s ha most még hozzáveszszük azt az előre nem látható körülményt, hogy rosszabb termése is lehet, elemi csapás is érheti, nem kell prófétai tehetség annak belátásához, hogy néhány év múlva tönkremegy. Elősegíti még ezt azon körülmény is, hogy az ily vándorló földmivesek a több birtok szerzésével egyúttal nem lökozódottabb munkakedvvel is látnak hozzá annak megmunkálásához, sőt ellenkezőleg, azon csalóka feltevésben élnek, hogy igy már kevesebbet kell dolgozniok s urasabban is élhetnek. Meg is teszik, de csak addig, ameddig megtehetik. A munkabér, az adó, a kamat és a jövedelemhez képest az aránytalan költekezés s mindezek nyomán fakadó a földmiveléslől való kedvetlenedés eddig is sok jómódú gazdát tett földönfutóvá s a vándorlás révén — mivel gazdáink a föld megvétele előtt nem csinálnak körültekintő és reális alapon nyugvó számítást — ezután még több fog erre a sorsra jutni. Hálátlan és nehéz feladat az illetőket saját érdekeikről meggyőzni. Pedig ez nemzetgazdasági szempontból fontos dolog. Mert nemcsak az a cél, hogy a magyar birtok magyar kézre kerüljön ismét és magyar kézen maradjon is, hanem az, hogy lehetőleg — a természetes utat leszámítva — minél kevesebb esetben cseréljen gazdát. Ez elsősorban az illető gazdáktól függ, t. i. ha kellő körültekintéssel járnak el birtokvásárlásaiknál s nem tévesztik szem elől annak a régi közmondásnak intését, hogy mindenki »addig nyújtózzék, ameddig a takarója ér«. Mégis, ha a körülmények ugy hozzák magukkal, hogy adósságra kell birtokot venni, elsősorban keressék fel gazdáink pénzszükségleteik végett a hitelszövetkezeteket, mert ezek oly intézmények, melyek elsősorban a nép érdekeit szolgálják és mint ilyenek arra törekesznek, hogy a szükségben levők olcsó kamatú és előnyös kölcsönhöz jussanak. A városok kongresszusa. " Akár a mult számunkban irtunk volna erről a kérdésről, akár most váltunk róla szót, az egészen mindegy. Akkor talán jobban hatott volna az u. n. ujság-ingerével, de nem ez a célunk, ezért egy vonást sem vesztegetünk. Van abban valami jól eső érzés, mikor az ország összes városait együtt látjuk egy tanácskozáson. Van ebben erő, határozottság, tekintély. S ha vannak közös tanácskozást kivánó ügyek, van remény, hogy a négy égtájról összejött gyűlés a sok-sok véleményből egy igazán izig-vérig kitűnő határozatot, tervet kombinálhat, melyből minden városnak csak haszna lehet. Hiszen épen ezen fordul meg a doiog lényege, hogy minden városra üdvös legyen az, amit a városok kongresszusa határoz, i kérelmez és sürget. i Itt két ilyen fontos kérdés merül fel. i Az első az, vájjon azonosak-e a városok érdekei? A második az, vájjon kik képviselhetik a városok érdekeit? Budapest, teljesen különálló, pár és rivális nélkül álló város. Vannak azután gyárés kereskedő városok, vannak kisiparos városok, parasztvárosok, vannak azután olyanok is, melyek ezen részletező osztályozás mellett sem helyezhetők el az igazán városok között, mert nem mások, mint polgármesterrel díszelgő nem is népes nagyközségek. Példát mondjunk? Győr, Temesvár, Pozsony, Kassa, Szombathely. Rozsnyó, Dobsina, Veszprém. Debrecen, Hódmezővásárhely. Ruszt, Kismarton, Jolsva. Pápát ki-ki helyeze el uri tetszése szerint. Lehet-e itt egységes érdekről beszélni? Lehet-e ezek érdekeit akár a budapesti, akár meg, hadnagy uram, mit mond; de azt is mondja meg, mi az oka, hogy menni akar s kire hagyná a várat? — Kire hagynám azt magam sem tudom bi. onyosan, de talán arra, ki a néliai jó kapitányom gyöngyös kardját, vagy a skófiumos mentéjét kapta. Mert mi tagadás, azt gondoltam, ha szüksége volna rám a várnak, — meg nagyasszonyomnak, valami rezes sarkantyút én is kaptam volna, hiszen szerettem én a kegyelmed vitéz élete párját. Nem azért az izéért panaszlok, a mit nagyasszonyom adott volna, nem én. Hanem a kit számba se vesznek, minek áll az útban. Még rám mondaná valaki, — ehol ni az Eszterházy, már eléje tálalták a kitoló-kását, mégis itt van. Katona vagyok, röviden szólok, <le ugy, ahogy érzek. Biz' ez igazán volt mondva. Szegény Esterházy Ferkó! Jó szeme volt, még se látott. De nem is ért rá megtanulni, hogy oda lásson, ahová a szem nem hatol. Tanult, tanulása után koldus, földönfutó lett, iródiákoskodott a szintén bujdokló Illésházy mellett, mióta meg hazajött az országba, mint aféle Bocskay katonája: karddal feküdt, kardra ébredt. Szúrta a beszéd a meglepett özvegyet. Hogyis tegye jóvá, — mit adjon neki, hogy el ne menjen. Hiszen . . . (no még elkotytyantom.) — Csakugyan haragszik, Esterházy uram? Igaz lelkemre mondom, akartam én valami valami ajándékot adni kegyelmednek, nem tudtam választani. Van ugyan, amit kegyelmednek adhattam volna, de talán kicsinység korán is volna, talán el se fogadná. Esterházy bizony nem értette, mit akar az asszony. — Jöjjön, vitéz hadnagy uram, az almáriumhoz, válasszon valamit, ha megtetszik egy vagy más. Pödörgette bajuszát a kuruc hadnagy, — gondolkodott, nem tett-e, nem tesz-e valami bolondot. De meg egy kicsit melegebbnek is érezte a szive tájékát, mert bizony fiatal is volt az özvegy, szegény se volt, még hozzá helyre-szép is. Eszébe jutott a vitéz hadnagynak, hogy ő maga meg nőtlen ... De rendbe szedte az eszét: hogy is gondolhatsz ilyet, te Ferkó, hiszen soh' se sántikáltál ilyesmibe, te szegény templomegere. Az özvegy kinyitotta előtte a kincses szekrényt a fegyver-szobában; volt ott minden, ami szép, ami vitéznek való. —- Válasszon, hadnagy uram; amiért a kezét nyújtja, kegyelmedé. — Mi tagadás, Nagyasszonyom, nem tudok választani; hanem alássan kérem, adjon kegyelmed valamit, valami kicsiny kis emléket, meghálálom halálos holtiglan^ Dersffy Orsolya is ugy érezte, hogy nehéz választani — még jobban tűkön állott, mint a hadnagy, — hiszen, no valljuk meg az igazat, ahogy özvegységre jutott, szemet szúrt neki a daliás levente, kiben különösen az tetszett neki, hogy se orsópörgetés közt, se sehol semmikor nem hallotta, jhogy »kalandjai« volnának, miben pedig a többi bajtárs jobban tündöklött, mint a csatasikon. — Hadnagy uram valami kis emléket 09 Kifogástalan szabású __ * ^^^ J* __ m ^ ^^ rr férfirnhák.papiruliák, Legelismertebb cég. V AG O DEZSŐ Érmekkelkitüntetvel f nek^Ä^' "B n r • o , j-t , • mm §§ tasoknak, erdőőrüknek, első papai ferfi-divatterme PÁPA, Fő»tér. 53. szám Nagymunkás szabó segédek felvétetnek. legelegánsabban mérték után
