Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-12-25 / 52. szám

8. oldal. Pápa é

s Vj

déke 42. szám. vagy szobor látása, kellemes zenei vagy énekhang hallása iránt. A művészi érzék csirái bent szunnyadnak minden egyes ember lelke mélyén, csak ki kell azokat fejleszteni. S ebben a tekintetben nagy felelősség vár a modern emberiségre. Emberi termeszetünknek ezt az értékes virágát eddig nem gondoztuk kellő figyelemmel. Pedig aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet — tartja a közmondás. Miért? Mert az ártatlan, hasznot nem hajtó virág kedvelése pusztán illata, színe miatt, — nem az önző, mindenből hasznot leső, gyengédebb érzelmekre képtelen természet sajátsága szokott lenni, hanem a jóakaratú embereké. Még inkább áll ez a művészetről. Azt mondtuk, bogy a művészi érzéket, az ízlést fejleszteni kell. De hogyan? Ezen töri a fejét sok okos ember. Természetes, hogy elsősorban az ilju nemzedékre gondolnak az iskolaban. A felnőttek nevelése és oktatása sok nehézséggel jár. Azt kivánják, hogy az iskola egész berendezése, képei, szobrai, tantárgyai, a slöjdtől kezdve a latin irodalomig, mind ezt a célt szolgálják : az ízlés, a szépérzés rejtett csirának keltegetését Ami a gyermeknek a játékvilág, az lesz neki felnőtt korában a művészet, melynek egy egy meleg sugara ha belopódzik prózai életébe, bizonyára csak lelki megnyugvás és megtisztulás fakad a nyomán. Vallási életünk is öszszeszövűdik a szépség, a művészet elemeivel. A templom az Isten és a szépség háza egyúttal. Az ünnepek, köztük első helyen a Karácsony pedig kimerithetlen témái a művészetek minden ágának. Ebből következik a nagy tanulság. A játékok megválasztásában legyünk tekintetlel a jó ízlésre, engedjünk teljes szabadságot a gyermeknek az ő játékai körül. A megnyilatkozó apró művészi hajlamait ne nyomjuk el sokszor erős és éretlen korholásokkal, söt inkább kísérjük figyelemmel és támogassuk. Bámulatos is lehet a haladás e téren! Előttem áll az az ormótlan rajz, melyet valamely őstörténeti könyvben láttam. Mammuthot ábrázol; egyik kőkorszakbeli ősapánk áldozott vele művészi hajlamának barlangja falán, melyben a nevezett mammuth és a barna medve társaságában töltötte egyhangú napjait. (Az alsóst meg a tarokkot nem ismerték.) Elgondolom, micsoda távolság van ettől a karcolástól a Zeus szobráig. Michelangelo Mózeséig, a sixtusi Madonnáig, avagy a kölni dóm égbe szárnyaló pilléréig. Ezt a fejlődési utat teszi (ha teszi) meg különben az egyes ember is. Emlékezzünk vissza elemi iskolás rajzainkra, melyek a három-négy vonással a szamár, ökör, ló, vagy kutya ábrázatját akarták feltüntetni. Vagy gondoljunk az egykori falusi, különösen a pásztornép művészetére: kicifrázott szerszámaira, kés- meg ostornyelére, kislingelt ingére, tulipános kis kapujára. Mind-mind a szunnyadozó de fejletlen művészi hajlamnak és Ízlésnek a tanúságai. A gyermeket a játék, a mese és a dal vezeti be a művészet előcsarnokába. Ha megjegyezzük a játszó gyermeket, megértjük hogyan kele.tkezik a művészet, hogyan teremti meg a gyermek esztétikai világát. Fantáziája lassanként egész külön világot alkot, melyben élni nagyobb gyönyörűség rá nézve, mint ösztöneinek kielégítése. A rendes napi teendők csak kellemetlen megszakításai lesznek az ő játékéletének: az evés, alvás, étkezés, stb. A gyermek nem szereti a szépet, de megtalálja elsősorban játékaiban. Müdalokhoz való fordítások. i. Ihlet. Strauss R. Op. 10. 1. — Gilm H. Ah! te érted, drága lélek, Tőled távol búban élek ; Várja szivem a halált. Lelkem áld ! Volt. hogy széles volt a kedvem, tízinbor lángolt a kezemben S te megáldtad a pohárt, Lelkem áld ! i i És mi árt, kiűzted onnan, Ugy, hogy én, ini sose voltam: Éltem sziveden szentre vált. Lelkem áld ! II. A georgina. Strauss R. Up. 10. 4. — Gilm H. Miért ily későn, georgina? Elmúlt a rózsa álma rég! A sejtek mézzel tele szíva: l Aludni tért a szorgos méh. Nem érzed-e, hogy hűs az éjjel ? Hogy éled át e zord időt? Tavasz, ha rád mosolyogna kéjjel, Te rád, ki ébren álmot szőtt. Tavaszi harmat hullna rád, Elöntne nyári fény s meleg: Büszkén a véget nem te várnád; Virág sok is Iesné veled ! Mi? ! Álmodsz? Hiába hívlak? Be édes vön' testvéri kéz; Nem ismert éltem május havat, Tavaszba nékem nem jut. rész, Mint néked, álmodó virágszál, Megkésve nyilt az én szűm is : Késő, korán, az egyre megy ; Egy az élv csak, egy a bánat is. III. Türelem. Strauss R. op. 10. 5. — Gilm H. Ne még ! te szólsz — és igy int vézna ujjad Jővőmnek záros ajtajához el. Eldobjam én most, mit e drága perc ad? Mert a jövő többet ad? — mondd nekem! Mondd hát, hogy várjon a tavasz, a sziv is: Ugy én is várok örök élten át, De hogyha tűn tavasszal a szerelem is, A sziv nem kárpótolja önmagát. Ne még! te szólsz s leomlik fürtid éje. Nics óra — s hervad, elhal egy virág; , Nincs óra — csendül holtak csengetyűje S a könnyzápor az, mi békét ád. I ! Nézd, a nap is egymást űzi, hajtja I : Mint kopog és szól intve kebleden! í Bocsáss be ! mond; — a mi nem lett tiéd ma í Holnapra már az veszteség leszen. Ne még! te szólsz és szempillád lezárva. Nem ér szerencse engim, éizim én: Áldás reád ! indulni készt az óra, Megyek, a merre sorsom utja mén. Azt hitted ah ! hogy másnak várni kell s hogy Türelme békül, várok én is tán ? ! Egy tavasz ád csak élvet, egy ad csókot, Csak egy hajt bimbót édes rózsafán. IV. Tündérdal. Wolf 11. — Mortice E. Éj van. — Kiált az őr : időn tünde ! Tündérsereg ott pihen az erdőn, Egy pici közbe. Gondolja, hogy a völgybe le Szólítja őt a kis fülemile, Vagy a Silpelit szól neki : gyere ! Kitörli tündérünk szemét, Aztán meg a pitarba lép; De mert hogy igy nem alhatott, Olyan, mint aki bekapottt. j Leballag lassan, tip, tip, topp, l Hol nyílik lent a völgytorok 1 S a fal mellett hogy sántikál, Ott fénylik egy kis tüzbogár. A fény miért az ablakban ? Ott benn bizton nagy lagzi van ! Hát biz ottan lagzi járja. Vigad a sok bogárka. De már ide benézek én ! Juj! Kopp! Feje egy kőhöz ér. Tündér ne ! Kell ez a kukk ? ! Kukukk ! ! S. H. Parasztbecsület. Irta: Kincs István. Kisasszony került a faluba, széleskarimáju parádés kalappal. A nyakában kitömött vadmacska lógott s olyan meleget tartott, hogy a zimankós december dacára, a lány arca tulpiros lánggal égett. A fejét magasan hordta két fülében szikrázó kővel kirakott föggők kalimpáltak. Kisasszony volt a javából. Az uraság leányai valóságos pesztonkaszámba mehettek volna csak mellette. Az asszonyok kíváncsian dugiszálták ki a fejüket a kapubejárón. Tudni akarták, mi járatban vagyon. Éppen Goreckyék előtt ugrott le a párnázott kocsiról. Könnyen, ruganyosan csinálta, mint valami gumilapda. Azután körülhordozta tekintetét. A Gorecky-portát oldalt hagyta, a Timárházon végig siklott, pedig kőből voltak, érdemes lett volna minden egyik kissé több figyelemre. Csakhogy a városi dámák kiszámíthatatlanok. Amint példánax okáért ez is a Ba-