Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-03-31 / 13. szám

6. PÁPA és VIDÉKE 1907 március 31. Al Excmo Sr. Marqués de M. Sevilla első polgármesterének. Alul pédig még ezt a szót irta: sürgős. Három órával utóbb hivatalos levelet kapott a polgármestertől. Az öreg úrinő sietve törte fül a borítékot s örörnkiálltás röppent el ajkáról. Már aláirt kinevezés volt benne a községtanácsban egy állásra s mellékletül a polgármesternek kedveskedő levele. Akinevezett nevének helye még üres volt. Az öreg urihölgy ezt irta reá: D. Estéban Rodiguez. Azután kinyitott az Íróasztalon egy fiókot, mely be volt zárva. Fenekén többféle aranypénz hevert, meg néhány bankjegy. Az öreg asszony megolvasta: hat darab voltöszszesen, ezer reál értékű mindenik. — Juniusig nem kapok többet — mormolta foga közt. — Sebaj! Nálam nem fognak foglalni . . . S miután a kinevező okiratba becsavarta a hat bankjegyet, az egészet egy üres borítékba zárta, melyen nem volt sem cimer sem semmiféle jelzés és azt a cimet irta reá: tisztelőjének — a fájdalmas Szűzanya. Ez alá került aztán az állás nélkül maradt öreg ember neve. Azután elment az ájtatosságra. Jóllehet már -messziről látta az öreget mozdulatlanul és kisirt szemmel, az úriasszony már nem busult. Ajka mozgott mintha imádkoznék, de időnkint mosolygott. IV. A fájdalmas péntek, mint már mondottam, az ötnapi ájtatosság utolsó napja volt. Az úriasszony sokkal előbb érkezett a Krisztuskápolnába, mint szokott. Az öreg ur helye üresen állott. — Eljöu majd biztosan — gondolta az öreg úrinő. Még korán van. Azonban az idő észrevétlenül mult, megkezdődött már az ájtatosság s a boldogtalan, állás nélkül való ember csak nem jött. — Mi történhetett? — gondolkodék az öreg asszony. — Boldogtalanságán segítve már, jövője biztosítva . . . Talán ez is azon sok lélek egyike, akik fájdalmukban ostromolják az Istent, örömükben pedig nem adnak hálát? Léptek zaja vonta magára figyelmét, meg az a suttogás, mely a templomban akkor ballható, mikor valami szokatlan történik. Kíváncsisága ösztökélte, hogy félre tekintsen. A kegyelet megbénította. Két embert látott, akik szemeláttára egy béna asszonyt vittek karosszékben. utána hat kicsi gyermek lépdegélt gyászba-öltözötten. A két ember közvetlen a szentély közelében tette le a szélütött asszony székét. Az egyik, valószínűleg közszolga, kiment a szentegyházból, a másik, az öreg, térdre hullott a megszokott helyén a gyertyatartó tövében. Mintha megfiatalodott volna. Bár szeméből patakokban folyt a könny, ez a hála s öröm könnye volt. Ennek is megvannak a maga könnyei. A gyermekek körben térdeltek a béna beteg körül. Szerencsés véletlen folytán a legidősb leányka az öreg asszony közelében térdelt s ez figyelmesen szemlélte. — Édes anyád ez a asszony? — kérdezte a lánytól. — Öreganyám! — Beteg? — Béna, de a Szentszűz ma csodát tett velünk s az volt az óhajtása, hogy mindannyian jöjjünk hálát mondani. Az úriasszony nem kérdezett többet. Amint csak bírta, oly mélyen húzta le mantillája fátyolát s magában, hallgató csendben élvezte azt az édes gyönyörűséget, melyet szentnek mondanak az angyalok; azt az isteni ösztönt, melyet, hogy szeretetre késztesse őket, Istenkeze ültetett a gazdagok szivébe és amelyet már annyi, de annyi ember ízlelt meg meg életében; a boldogitás édes gyönyörűségét! És ez az öreg asszony nem is volt gazdag. Ez az öreg asszony, aki olyan alamizsnát osztogatott, akárcsak egy fejedelem, csak gazdag barátjai hathatós támogatásának köszönhette, hogy az alcázarban lakott. Ez az öreg asszony, aki gazdag volt egykoron, utóbb kiváltságos tehetsége gyümölcseiből éldegélt. Ez az öreg asszony volt végre, aki, nem is tudva róla, maga magát jellemezte, midőn egy becses könyvben ezt irta: A tudás valami; a tehetség több; de mindkettőnél több a jótékonyság és ez az egyetlen felsőbbség, mely nem támaszt irigyeket. Ez az öreg asszony az irodalomban mindenkitől Fernan Caballero álnéven ismert hires marquesa de Arco-Hermoso, Cecilia Böld de Faber volt. Műdalokhoz való fordítások. Tavasz virága . . . FRANZ R. — HEINE H. Op. 20. 1. Tavasz virága nyílott A völgyek hűs ölén; Ibolya volt, leszedtem S mindjárt csokorba kötém. Csokorba kötve néztem S amint gondolkodám, Szivemnek minden titkát Kizengte csalogáhy. Szivemnek minden titkát Elzengte kis madár: Amit csak érez keblem, (Tudj' az erdő is már.) Gondol-e rám? FRANZ R, Op. 23. 1. Jaj nékem, elhagyott a rózsám, Szivemen a bánat oly nehéz! Ez árvaság miért is várt reám? Szemem a nagy semmibe néz! Nem tudom, hogy gondol-e én rám? Néz-e erre, hol élek nagy árván? Jaj nékem; szörnyűség az élet Itt egyedül; nincs ő velem! Szivem csak ő érte égett; Árván élek; nincs örömem. Öröm vo't az ablakba várnom, Ő messze: elmúlt édes álmom. Kicsordult álmomban könyem. FRANZ R. — IIEINE H. Op. 25. 3. Kicsordult álmomba könyem; Koporsóban láttalak én ! Felébredék s könyem arcomon Még folyni érezém. Kicsordult álmomba könyem; Elhagytál te hűtelen! Felébredék és sokáig Folyt könyem szüntelen. Kicsordult álmomba könyem; Mert még enyém volt szived. Felébredék s könyem egyre, Mint zápor, ugy eredt. Dalod csendül fülemben. FRANZ R. — HEINE H. Op. 5. 11. Dalod csendül fülemben, Kedves kis éneked: A mély fájdalomtól keblem j:Majd hogy meg nem reped. :| Sötét gondok űznek engem Erdőbe, bércre fel: Könybe vegyül keservem |: S megnyugszik e kebel. :| Megcsalt akit szerettem. FRANZ R, — OSTERWALD W. Op. 6. í. Az erdő lombja zúg, Tombol rajt' a szélvihar; Elhallgat a kis madár, Ajkán megnémul a dal. Te büszke alkony-pirja! Miért ragyogsz te ott? Megcsalt, akit szerettem: A hűség már halott! A kis virág lehajtja Bánattól a fejét, Ha ráeszmél a napra, Mely üdvöm tépte szét. Villámcsapásként sújtja Lelkem a fájdalom: Szeretnék menni, futni, De merre? — nem tudom! (Utánnyomás tilos.) Kenyéririgység. Irta : Kincs István. Nem lehetett belőle kiköpeszteni, micsoda voltaképen a mestersége, mert tessék elhinni, értett mindenhez. Ma esztergályozott másnap főzött, harmadnap fogat húzott s hogy' a végén még azt is megemlítsem, a peresztegi toronyba olyan órát csinált, hogy a soproni órás bizony megkapálná a füle tövét, ha utánna kellene csinálnia. Valóságos eredeti kifundálás volt az és ment hónap-hónap után, mint a veszedelem; esztendőben talán egyszer