Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-03-03 / 9. szám

I 2. PÁPA és VIDÉKE 1907. március 3. Miért van az, hogy számra kisebb ellenfeleink nap-nap után merészebbek, nap-nap után több sikerre tekinthetnek vissza ? Az irodalom az ő eszményeiket hirdeti versben, drámában, újságcikkben és röpiratban. A szobrászat nekik farag, a festő az ő szellemükben rajzol „modern" képeket. Az iskolákban az istentagadás a legnagyobb tudomány, a népgyűlésen az kapja a légtöbb éljent, aki leghangosabban tudja szidni az inquiziciót, a papokat, a római pápát és a legelmésebb vicceket tudja mondani a hivő emberre. Miért van ez igy, miért? Vájjon azért-e. mert a régi igazság nem igazság többé? Vájjon azért-e, mert az uj tanítások belső ereje nagyobb, mint azé, melynek mestere a Jézus volt, őre pedig az Anyaszentegyház? Nem, nem azért. Az ok abban rejlik, hogy a régi igazságokat, mi, az uj emberek, nem valljuk olyan bátran, nem védjük olyan elszántan, mint a régiek. Nem is anynyira a gyávaságot lehet a szemünkre vetni, mint inkább a közömbösséget, a tunyaságot. Baj persze ez is, mert a lustaság az ördög párnája s az álom maga nagyon hasonlít a halálhoz. Ne aludjunk hát. Ha a régi dicsőség nem lelkesít bennünket a munkára, ha az örök igazságok szolgálata nem bir elég vonzó erővel reánk, akkor törje meg közömbösségünket az eljövendő jövőnek szomorú képe. Nem is szükséges ezt a jövendőt megrajzolni, nem szükséges jóslásokba bocsátkozni. Csak át kell nézni Franciaországba s látni fogjuk, hogy hova jut a katholikus vallás, hova jut a katholikus nép a maga óriási többsége dacára, ha tétlenül nézi az egyre sokasodó és egyre okoskodó ellenfelek céltudatos tevékenységét De hát végre is, kérdezheti valaki, van-e arra valamelyes mód vagy eszköz, amellyel fordíthatunk sorsunkon, amelynek fölhasználásával erőt és befolyást tudunk magunknak biztosítani? Van! Ellenségeink tervei azért sikerülnek, mert a legjelentéktelenebb ügyben is egyöntetűen, mintegy parancsszóra járnak el. Mielőtt valami uj lépést tennének, azt lapjaikban jól megbeszélik, ahhoz hangulatot keltenek, befolyásolnak, sót presszionálnak mindenkit. Valamennyi tudja, hogy mi az ő • szerepe s adott jelre megkezdődik a jól betanult játék, amelynek összhangja aztán bénító hatással van az ellenvélemény képviselőire. Szóval a föllépésük mindig egységes, mindig kiszámított és a legnagyobb mértékben tervszerű Ez az ő sikerük titka. Ezt kell tőlük eltanulni és saját fegyverükkel győztük meg őket. Az iskola pedig, ahol ezt megtanulhatjuk, a Katholikus Népszövetség. A Népszövetség már nem ismeretlen fogalom A VI. kath nagygyűlésen szó volt róla, az újságokban, a szociális kurzusokon is sokat beszéltünk már róla. A Katholikus Népszövetség olyan társadalmi szervezet, amelyben a katholikus és keresztény emberek rang és vagyoni különbség nélkül egyenlő jogok és kötelességek alapján egyesülnek a kereszténység védelmére s a maguk anyagi és erkölcsi javának biztosítására. A Népszövetség tagja lehet kivétel nélkül, aki keresztény világfölfogásban testvérünk. Nemcsak vagyoni és rangbéli különbség, hanem a politikai pártállás sem emelhet válaszfalat' a Népszövetség tagjai között. A valódi keresztény egyenlőséget ós testvériséget akarjuk ebben a szövetségben érvényesíteni. Minden férfit ós nőt felveszünk tehát a Népszövetségbe, akár tagja valamely egyesületnek, akár nem. Fizet a rendes tag évenként egy koronát, vagyis valamivel kevesebbet, mint a német népszövetség (Volksverein) tagja. Befizeti a tagsági dijat abban a hónapban, amelyben a Népszövetség tagja lesz, azután pedig minden évben január hónapban. Belépésekor tagsági levelet kap az orsz. Szövetségtől. A tagsági levél hátuljára a népszövetségi rendszabályok vannak lenyonyomatva. Szólnak ekóppen : 1. A Katholikus Népszövetség tagja egyúttal résztvevő tagja a Magyarországi Katholikus Egyesületek Országos Szövetségének. 2. A tagok kötelezettsége egy éves, de mindaddig fönnál, mig kilépése a Szövetség igazgatóságánál be nem jelentetett. 3. A tagok községi szervezetekre oszlanak, egy községi szervezet tagjai utcánként vagy kisebb terület szerint is csoportosíthatók. A csoportok fölött egy-egy csoportvezető áll. A községi szervezet vezetője az igazgató, ki a helybeli lelkész vagy arra alkalmas világi férfiú lehet. 4. A csoportvezetőt a csoport választja, az igazgató megnrősiti. Az igazgatót a helyi szervezet mzghallgatása mellett az Országos szövetség bizza meg, ki az egész Népszövetség közügyeit hatvan tagu igazgatóságával és közgyűlésével intézi. ehangolt. A sok vig nóta. a gyöngyöző bor, a füstös cigány szerszáma sem tudott beléd egy kis életet önteni. Hiába való volt még a kedves. Alice fáradozása is. Pedig tűzben égő éj-szeme folyton rád mosolygott, ajka folyton neked csevegett. És mégis . . . ? — És mégis? Semmi mégis! Nem lettem én este felé elég vig? Csakhogy persze, előbb a holdnak és a csillagoknak kellett feljönniük. Ezeknek van csak igazi erejük. No meg még valaminek : Alice álmának. A szép este, a csillagos, holdvilágos ég szemléletébe voltam merülve. Egyszer csak halk suttogást hallottam: »hátha még azt tudná tanár ur, amit tavaly álmodtam, mikor kedves papájánál nyaraltam«. Alice szava volt. Felocsúdtam, felálltam. A füstös had talpmozgató szerszáma mozgásba hozta talpamat, persze lábamat is, meg saját magamat is. Hasonlókép járt Alice is. Egyet fordultunk és újra az álmára célzott. Persze, kénytelen voltam az álom után érdeklődni. Gyengéd pir volt az első válasz. Ajka elnémult. Bízattam, hiszen az álom ugy sem valóság. De t ekkor Is inkább szivének egy-egy dobbanása tört ki laza betüzésben, szótagolásban: »a ... z ... t ... ál ... in ... od . . . tarn, hogy, . . . tanár ur . . . in . . . e . . . g .... gs ... ó .. . kolt. És ezt . . . az . . . álmot nem tudtam elfelejteni egy év múlva sem, söt . . . sőt . . .« »Én meg a valóságot,« egészítettem ki villámgyosasággal akaratlanul is. Emlékezni, érezni kezdtem. Én is elpirultam. Nem csak álom, hanem az álomban valóság volt az. Igen mikor Alice aludt, álmodott, mézet lopó méh leszen. Rászálltam a virágra és megloptam. És ő ezt megálmodta. Kénytelen voltam bevallani, hogy valóság volt az álom. Csend állott be. De még sem. A szivek beszéltek tovább — tovább. A lopott csók ereje még csak most szállt szivembe. Most igazán kezdtem érezni: csak Aliceért szerettem Milikét. A leáldozott nap fényét, tüzét mintha szivemben éreztem volna. Alice szivében is ióny ragyogott, tüz égett. Felém tárta ajakkelyhét. És én . . . és én . . . ; a mézet már nem kellett . lopnom. És a polgármester ur . . . —• Ahá, még sem volt tisztán tréfa a polgármester ur kérdése? Mégis tudta tényleg, hogy ketten fölhasználtátok a boldogságnak »legkellemesebb fűszerét«. Azt hittem eddig, véletlenül történt az egész. — Dehogy tudta. Hanem az én nagybátyám tudott róla. Ő volt a tulajdonképeni cselszövő. Amint t. i. a bor mellett élcelődtek, szándékosan célzott erre az ötletre : jó volna bolondságból megkérdezni, ki nem feledkezett meg a pusziról. Tetszett persze az ötlet. És a polgármester ur, mint házigazda, rögtön le is toglalta a maga számára az ötletes kérdést. »Tisztelt hölgyeim és uraim, — szólta , polgármester — azt hiszem, valamennyien jól érezzük magunkat. Mégis, ugy tudom, ketten vannak, akik különösen boldogok. Mert azok felhasználták a boldogságnak legkellemesebb fűszerét is, a puszit. Ugy-e, ezek voltak közülünk a legokosabbak?« »Éljen a polgármester ur, éljen a jó