Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-02-10 / 6. szám

2. PÁPA és VIDÉKE 1907. február 10. Társadalmi küzdőtér. o Minden küzdelem sajátosan kép­zett katonákat kiván. Csúfság volna a vezéri név az olyanra, aki a terepet rosszul használná fel, vagy a terep változásai közepette a harcmodoron semmit nem akarna a helyzet követelte változásokból megvalósítani. Gunyjára volna a vezér szóértelmének, aki vál­tozott ellenség esetén még mindig a régi, már csak történelembon emlegetett ellenség ellen akarna fegyverkezni, el­melló'zvén, fel nem ismervén igazi, élő ellenségét. Valamikor a pogányság romlott­sága, gőgje, vadsága, embertelensége ellen kellett küzdeni. Győzött e harcban a keresztény szeretet, a türelem, alá­zatosság, erkölcsi fenség. Jöttek utána á tévedések százai. Az embereket át­hatotta ugyan a hivés szüksége, a hi­vés ugyan az emberek vérévé vált, de sokaknak hite elvesztette iránytűjét. Téves utakon, az irányító csillag, az Egyház helyett vándortüzek, lidércfények után indult. Péter hajója azonban meg­maradt az egyenes uton. Jött azután a hitetlenség évadja. Divattá vált a kétkedés, sőt a teljes hitetlenség mámora. Az »ész« bálványa, sőt a romlottság démona akarták el­foglalni az emberek szivében az Isten helyét. De nem győzhettek. Sőt a hit megmélyült nagy alkotásokra, hódítá­sokra edződötl. Nem ártott az Egyház­nak, hogy az őrjöngök pokolra kívánták. Nem árthatott sem a pogányság az ő sok ezer képzelt istenével, sem a tévedések légiója az ő »megújított, meg­vetődik közéjük, annak is vele kell járnia a pas de deuxt. Igy Skertsty angolnak minden alkirálylyal kellett táncolnia és rummal kocin­tania, s mivel hűségesen hódolt nemzeti szo­kásaiknak, nemcsakhogy nem bántották, ha­nem midőn a királlyal lejtette a dahomay­kettőst, még meg is énekelték. A bornubeliek igen mértékletesek de a dalt és táncot nagyon szeretik. Alkonyatkor minden házból kihallik a tam-tam és a taps, s emmellett ropják a kanuri ifjak és lányok a táncot, mig az öregek a hűvösebb udva­rokban gyakorolják a tréccselés internationális mesterségét. A dinkák a táncban ép oly telhetetle­nek, mini az evésben, ivásban. A délguinai törzsnél, a dualláknál ked­venc játék a birkózás mellett a holdvilágos éjjeleken való táncolás, dobszó és tapsolás mellett. Az Ukerewe alatti feltérségen lakó vanyamezek kedvelt hangszere a gitárféle gubó, s igen szeretik a zenét és táncot. Angolában élnek a balundák, békés, tisztított« tanításával; sem az »észre«, a mindent átható, befogó észre, mint legfőbb elvre való hivatkozás. Az Egy­házat meg nem törhették, meg nem semmisíthették, — sőt a folytonos tá­madásokkal külső és belső erőinek meg­feszítésére ösztönözték. A harcban meg­edződött. Az újonc a leggyengébb katona; de az egyház a triariusok csapata, ere­jében ifjú; ifjúságában erős; fegyverei­ben modern. Küzdelemben született, nevelődött, nőtt és edződött. Vele volt, ővé volt mindig a meg­ígért kegyelem, az isteni vezetés, az ebből eredő biztosság. A modern kor az indifferentizmus­sal akarta meglazítani a hit erős szá­lait. Ezt az indifferentizmust beöltöztette a szent nemzetiség és hazafiasság, a hamis, általános emberszeretet, a káp­ráztató, haladó tudományosság, a szé­dítő emberi függetlenség, az ál »libe­ralizmus«, színpadi ruháiba. E sokféle címeken iparkodott hoz­záférkőzni a sziv mélyén lakó katholi­kus hithez. Nem igen akarta elárulni, hogy ő antikatholikus, — hívőnek is mulatta magát, de igazán hittani tételek nélkül. E célra a társadalmi életnek foly­ton kínálkozó alkalmait akarta felhasz­nálni. Fel is használta. Mondjuk nyíltan: ki is használta. A társadalmi érintkezés elemeit, formáit választolta ellenünk és minden pozitív, tételes hit ellen küzdő­térül. Itt, társadalmi téren kellett tehát az uj ellenség ellen felvenni a harcot. 40 — 50 évet elvesztettünk, de ma már, dolgos emberek; kedvek táncuk a batuka. Olyan kankán-féle, melyet legények és lányok holdvilágos éjjeleken járnak a N-dungó nevű húros dob szavára, melyen növény rostokból készült vonóval játszanak. A Csendes és Indiai óceán szigetén lakó pápuáknak különféle hangszereik vannak, s általában kedvelik a nótát és táncot. Ugyanez mondható a polynizekről is. Játékuk szóra­kozásuk csendes, boldogságuk és boldogtalan­ságuk néma, a gyermek nem nevet, nem sir, nem veszekszik, s nem lármáz. De a felnőt­tek szeretik a dalt és táncot. Különösen a hupa-hupa s a Kojka-táncot járja s akomumu­punka v. i. disznó-hymnusz népszerű náluk. Az asszovyok kara utánozza a disznó röfö­gését. A ficsiek intelligens nép. Zeneszereik és különböző táncaik művészi hajlamukról ta­núskodnak. Egyik-másik táncuk, p. o. az éjjente lejtett meke-meke nem a mi szalonjainkba való, de mégse mondható szemforgatás nélkül obscoennek. Csak a kisgyermekek körtánca Istennek hála, saját várában, a társa­dalmi téren küzdünk az ál.vallásosság, a hitbeli közönyösség, a »mindegv«-ség ellen. A missiós, mikor utat tör a va­donba, még templom nélkül hirdeti az igaz hitet; a modern Európa papja pe­dig már nem elégedhetik meg a tem­ploma belső határaival. Az igazi hitből és hite szerint élő világi férfiú is kénytelen átlátni, hogy a mindennapi élet minden viszonyába bele kell vinnie a keresztény katholikus gondolatot, gondolkozást. Ennek, az elvnek óhajtanak szol­gálatában állani a katholikus egyesü­letek. Ennek az elvnek óhajt zászló­vivője lenni a pápai Kath. Kör, Ezen elvek iránt való lángoló lel­kesedésből ragadtuk meg az alkalmat ezen igazságok hangoztatására. Üdvözöljük a szerényen jubiláló pápai Kath. Kört, ennek lángbuzgalmu vezetőit és lelkes tagjait. Ad muttos annos ! Egyre magasabbra / Nem engedjük elaludni! Nem engedjük elaludni a Major-utca kérdését. Nemcsak a lapok nem engedik, ha­nem elsősorban az utca lakói nem hagyják! Jól teszik. Ha utcaöntözés kell, hogy az az aszfalt le legyen mosva, jön az a taligás ember és összesöpri a szemetet; jön a rendőr és ki­tiszlittatja a folyókát, jön a hatósági orvos és elrendeli a miazma-fészkek fertőtlenítését. Várjuk a böjti szelet, hogy tisztítsa meg a levegőt; fessük a nyári esőt, hogy verje le a port, mossa meg a fa levelét, a háztetőt, az utcát; örülünk a nyári zivatar után az ózonnak, mert terhes volt a lég, fojtó a lélekzés. tisztességtelen, de lányáig és asszonyaik azon mulatnak s hangosan kacagnak. A Bismark sziget lakói szintén szen­vedélyes zenészek és táncosok. Van fuvolájuk, dorombjuk, bambusz-dobjuk és triton kürtjük. Elhalt őseik tiszteletére lejtik a nevezetes duk-duk álarcos táncot. A Tongo szigeteken a polynézi fajta leg­szebb törzsei laknak. A kereszténységgel meg­változtak erkölcseik, szokásaik. Régebben szo­kásban voltak az éjjeli táncok. Legkedvesebb zenéjük volt a bambusz hengerdob s a lali fuvola, melyet orrukkal fújtak. E hangszerek most a templomra szorultak. Megmaradt azon­ban az a szokásuk, hogy a vendéget fiatal lányok táncával örvendeztetik meg. A legsympathikusabb polynizek aSamoa­beliek. Poétikai hajlamaik igen fejlettek, de viszont annál gyarlóbbak hagszereik. Kifeszí­tett gyékények, takarók, odvas fák, bugó do­bok nem valami kellemesen hangzó zenélő szerek. Legszívesebb szórakozásuk a tánc és dal s közben tapssal ütik a taktust.

Next

/
Thumbnails
Contents