Paksi Hírnök, 2022 (31. évfolyam, 1-24. szám)
2022-09-23 / 18. szám
12 ■ Paksi Hírnök, 2022. szeptember 23. Mozaik Az asztal a Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint „általánosságban: elsődlegesen étkezésre használt, lapból és lábazatból álló állvány mindennemű formai és funkcióbeli változata. (...)” A napjaink lakáskultúrájában meghatározó szerepű bútor használatának kezdetei az ókorig nyúlnak vissza, az asztal sokáig mégsem volt a ház berendezésének állandó része, ha épp nem volt rá szükség, félretették vagy kivitték. Kezdeti formáinak „feltalálása” valószínűleg különböző helyeken párhuzamosan, többször is megtörtént. Az ókori tálcaasztal egy talpazatra emelt kerek tálca volt. Ezt követhette az úgynevezett bakosasztal, amely két bakra felfektetett deszkákból állt, könnyen felépíthető és bontható volt. Az oldható kötésű deszkalábú asztal és a négy egyenes oszloplábon álló, kávaerősítéses asztal a 14. századi Olaszországból terjedt el. A 15. században délnémet területeken alakultak ki a „gótikus szabású”, ferde- vagy terpeszlábú és kecskelábú asztalok. A késő reneszánsz idején orsósán esztergált lábú, később a klasszicista stílushoz igazított forma vált divatossá. A paraszti kultúrában az asztalhasználat több korszak jellegzetességeit fenntartotta. A kezdeti darabokhoz hasonlítható az asztalszék, melyet a pásztorok, parasztok a hétköznapi nyári étkezéseknél használtak. Közepére gyakran köralakú kivágást készítettek a bogrács számára. A bakos asztallal még a 20. század közepén is találkozhatunk, bár ekkor már csak olyan alkalmakon használták, amikor ideiglenesen volt szükség az asztalra, mint például a lakodalom. A gótikus formákat még a 19. században is készítették. A parasztházbeli szentsarokban állandóan azonos helyen álló étkezőbútor a házak fusttelenítése után, a bútorok esztétikai funkciójának előtérbe kerülésével terjedt el. A korábban használt, általában ácsok, molnárok, ügyeskezű faragók által készített típusok mellett egyre nagyobb teret nyertek a háziiparosok, vizsgázott asztalosmesterek által készített bútorok. Megváltozott az alapanyag is, a keményfa helyett a fenyőt használták. A korábbi díszítések, a csipkézett lábak helyett az asztallap díszítése, festése vált hangsúlyossá. Az asztal szerepe is átalakult, kitüntetett helyre került, leginkább ünnepeken használták, a hétköznapra megmaradó ideiglenes asztalok mellett. Sok helyen csak a férfiak ülhettek le mellé, kötött ülésrendben. A fő helyre a házigazda ült, mellette jobbra a legidősebb fiú vagy a megbecsült vendég. A nők, gyerekek, idegenek csak kivételes esetben, a családfő hívására foglalhattak helyet. A múzeum gyűjteményéből bemutatott klasszicista stílusú kávás asztal formailag a 19. században elterjedt típus, készítésének időpontja nem ismert, de nagyjából a 20. század elejére tehető. Anyaga vegyes, lapja keményfa. Festése több rétegű, eredeti színe nem egyértelműen megállapítható. Valószínűleg a szent sarokban betöltött helyét felszámolták, így került konyhai használatba, ekkor kaphatta a gálickék festést, ami a rézgáliccal színezett anyag fertőtlenítő hatása miatt sokáig divatos volt. A gyűjteménybe több különböző stílust képviselő bútorral érkezett, melyek között konyhai és szobai szekrények is voltak, mind ugyanilyen színre festve, ezzel egységesítve az együtt használt berendezést. Az asztal a 2000-es évek elejéig használatban volt. Kövi-Ónodi Gyöngyi Fotó: Paksi Városi Múzeum
