Paksi Hírnök, 2020 (29. évfolyam, 1-20. szám, 1-9. különszám)
2020-02-21 / 4. szám
14 ■ Paksi Hirnök, 2020. február 21. Mozaik Különös a helyzet, amikor tárgytörténetet írunk, és a képeken konkrét történetnek szinte nyoma sincs. Tárgyak vannak a múltból és történetek töredékei, amik a nosztalgia szemüvegén keresztül hullottak apró, mégis jelentőségteli darabokra. A Paksi Képtár képzőművészeti gyűjteményének egyik legfrissebb szerzeménye leginkább olyan, mintha egy hidegháborús űrballada dialógusának egy homályos mondattöredéke volna a hatvanas évekből. Az alábbi képen látható nagyméretű szénás ceruzarajz (150 x 400 cm) nem önmagában álló mű, hanem egy hasonló technikájú és formátumú darabokból álló sorozatnak, illetve egy nagyobb műegyüttesnek, egy tematikus kiállítás anyagának a része, amelyben a rajzok mellett festmények és egy kétrészes videómunka található. így az Archív képek sorozat hatodik darabja nem is igazán megközelíthető anélkül, hogy felidéznénk bemutatásának kontextusát, Révész László László Az én egem, az én hatvanas éveim című kiállítását, amelyet 2009-ben rendezett a Kiscelli Múzeum templomterében. A kiállítás kiindulópontja egy levelezés volt egy férfi és egy nő között. A gépészmérnök férfi külföldről, elsősorban a Szovjetunióból és a közel-keleti kiküldetéséből küldte haza a kézzel írott leveleit a feleségének, amelyekre a gépírónő Budapestről válaszolt. A kiállítás képein mintha ez a személyes, múltbéli párbeszéd egészülne ki az egykori gyermeki nézőponttal és képzelettel. A festményeken puszta festészeti tárgyakként, egy jelöletlen színmezőben egymás mellé rendelve jelennek meg elsősorban tárgyak a korból. Részben kommunikációs eszközök, mint a rádiók, a fényképezőgép és az írógépek, de főleg olyan személyes tárgyak, amelyek azáltal, hogy a valós környezetükből kiszakadva már csak önmagukban lebegnek ebben a térben, el is vesztették a kapcsolatukat az egykori konkrét emlékekkel, történetekkel. Ilyen módon a képekből nem igazán tudunk történeteket kiolvasni, sokkal inkább a nézőre marad, hogy azokat valamilyen módon beleírja. A kiállítás második egységénél talán ez még hangsúlyosabb. Az Archív képek sorozatból már elvesztek a színek. A nagy méretű fekete-fehér rajzok alapjául családi fényképek szolgáltak, azonban a képeken mintha csak emléktöredékek elevenednének meg, hasonlóképpen az önmagukban lebegő tárgyakhoz, történetek nem bontakoznak ki. A személyes emlékek és a múlt szemezgető, nosztalgikus áttekintése, mint egy családi összejövetel csoportképe, a buszon utazó emberek, vagy a családi kép anyával, apával, az égbolt két félgömbjével és a kisgyerekkel egyként jelenik meg a kor utópiáival, a világűr feltérképezésével és meghódításával, űrhajósokkal és bonyolult gépek között dolgozó mérnökökkel. A jelenből nézve minden az akkori gyermeki képzelet körüli pályán kering, a valósnak tűnő emlékek és az utópikus vágyak egyaránt. Egy ilyen jelenet az Archívumi képek hatodik darabja is. Míg a további képeken a világűr grafikus feltérképezését láthatjuk a két félgömb csillagképeinek felrajzolásával, vagy a világűrben imbolygó kozmonautákkal, itt a két űrhajós egy földi telephelyen áll. A körülöttük látható gépekből pont annyira bizonytalanul következtethetünk arra, hogy az űrutazás körülményeire és a súlytalanság állapotának szimulálására szolgálnak, amennyire a két űrhajós kiléte is nehezen azonosítható. Csak a szkafanderek eltérő tervezéséből és a ruhákon látható leegyszerűsített jelzésekből derülhet ki, hogy a kézfogás egyik oldalán az Interkozmosz kozmonautája, a másik oldalon pedig egy amerikai asztronauta áll a kép előterében. Szörényi Péter
