Paksi Hírnök, 2020 (29. évfolyam, 1-20. szám, 1-9. különszám)

2020-01-24 / 2. szám

Mozaik 16 ■ Paksi Hírnök, 2020. január 24. A T.T.2010.2.14.2.-es leltári számon egy ér­dekes érmet őriz a városi múzeum, amit 1951-ben adott ki a kohó- és gépipari mi­niszter „Sztálin Vasmű Emlékérem” né­ven. A Rákosi-korszaknak (1947-1956) nevezett pár év az ország 20. századi tör­ténetének közismerten az egyik legkeser­vesebb időszaka volt. Az embertelen törek­vés a hagyományos értékek leépítésére, az egypárti kommunista diktatúra kiépítésé­re elhibázott gazdaságpolitikai döntésekkel is járt, melyek egyik legfontosabb eleme a szovjet mintára történő erőltetett iparosítás volt. Az olyan jól ismert szlogenek, mint a „Szél és acél országa leszünk!” jellemezték a sokszor alaptalan és átgondolatlan ipari és egyéb fejlesztéseket. A legfontosabb nagy ipari beruházás és a korszak egyik jelképe a dunai, vagy ahogy később néhány évig nevezték, a Sztálin Vasmű volt. Magyarország akkori legna­gyobb ipari beruházását korábban még Mohácsra tervezték, de a jugoszláv-ma­­gyar „kapcsolatok” miatt végül a biztonsá­gosabbnak ítélt Dunapentele mellett dön­töttek. így került sor az építkezés megkez­désére, a már kijelölt helyszínről áthelyezve a kubikusokat, 1950 májusában. A magyar viszonylatban hatalmas építkezésekre az ország minden részéből toboroztak mun­kásokat (így Paksról is), amiről a Tolnai Napló 1951. január 28-i számában a „Tol­na megye fiatalsága még jobb munkával bi­zonyítja be a Párt iránti hűségét, szeretetét” című cikkében beszámolt: „...Harcot foly­tatnak fiataljaink a Dunai Vasmű felépíté­séért. Megyénkből eddig 500 fiatal ment el Dunapentelére dolgozni." Érdekesség, hogy akárcsak a környék más építkezéseire, úgy a vasműhöz is nagy mennyiségű építőanya­got biztosított a Paksi Téglagyár. Ugyanak­kor ezek minősége, szintén a Tolnai Nap­ló két nappal későbbi száma szerint, nem volt mindig „megfelelő”. A „Szüntessék meg a selejtes téglák gyártását a Paksi Téglagyár­ban, adjanak népgazdaságunknak minősé­gi építőanyagot” című dörgedelmes cikk­ben arról számoltak be, hogy a paksi tégla „a saját súlyát nem bírta el, [...] 50 százalé­ka eltörött és szétmorzsolódott a berakásnál és a szállításnál”. Maga az építkezés évekig eltartott, 1954- ben adták át az első nagyolvasztót Rákosi Mátyás és Nagy Imre jelenlétében. A köz­ségből kiépülő szocialista iparváros a „dol­gozók javaslatára” (mi másra) 1951-ben felvette a Sztálinváros nevet, a kohó pedig Sztálin Vasmű lett. A politikai helyzet vál­tozásával 1956 végén újra Dunai Vasmű lett, míg magát a várost már csak a Kádár­korszak elején, a konszolidáció jegyében nevezték át Dunaújvárosra. Az építkezés kapcsán a minisztertanács 1951. március 10-én rendelte el határozatá­ban az emlékérem alapítását, amit először Zsofinyecz Mihály kohó- és gépipari mi­niszter adott át 1951 májusában. Érdekes­ség, hogy az emlékérme első változatában még „Dunai Vasmű” szerepelt, mint ar­ról a Népszava cikkében is beszámolt ápri­lis 21-i számában. Később már a vasmű és a város átnevezése kapcsán a „Sztálin Vas­mű Emlékérem 1951” körirat szerepelt az érmen az év novemberétől, ilyen a városi múzeum példánya is. Az emlékéremnek bronz és ezüst fokozata volt, évente két­szer (május 1-jén és november 7-én) ad­ták át azoknak, akik munkáját kiemelkedő­nek ítélték a vasmű építése szempontjából. Az ezüst fokozathoz kettő, míg a bronzhoz egy év megszakítás nélküli kiváló munka volt a feltétel, a norma megfelelő teljesítése mellett, igazolatlan műszakmulasztás nél­kül. Az érem anyaga bronz, átmérője 41,3 mm, vastagsága 1,7 mm, a szalag mérete 50x12 mm. Az emlékérmet 1954-ig adták át az arra kijelölt dolgozóknak. A körme­zőben fogaskerék látható, melyen ötágú vö­rös csillag fekszik. Ritkább változatain csak a „Kohászati Miniszter” felirat szerepelt a szalagon. Szabó Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents