Paksi Hírnök, 2020 (29. évfolyam, 1-20. szám, 1-9. különszám)
2020-10-22 / 16. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2020. október 22. Mozaik „Pakson mindenkinek volt szőlője, sokszor több mint földje!” - gyakran kezdődik ezzel a mondattal egy-egy, a régi idők szüreti időszakát idéző beszélgetés. Nemcsak a visszaemlékezések, hanem a történeti adatok és a Paksi Városi Múzeum gyűjteményében található, szőlőműveléssel és feldolgozással kapcsolatos tárgyak is alátámasztják a szőlő hajdani helyi jelentőségét. A szőlő az egyik legrégebben termesztett kapásnövényünk és gyümölcsféleségünk. A feudális viszonyok között a szőlőbirtokhoz fűződött a legszabadabb birtoklási forma, azonban a különleges jogok csak az ültetvényre vonatkoztak, a földtulajdonra nem. A szőlő ültetésére a földesúr vagy a városi elöljáróság jelölt ki vagy adott alkalmanként földterületet. A földesurak ugyancsak szívesen adtak jobbágyaiknak irtást vagy akár majorsági földet is szőlőtelepítésre, az előnyös bordézsma fejében. A 19. század közepétől az úrbéri pátens következtében a szőlőbirtokok új tulajdonosok kezébe kerültek, fokozatosan elaprózódtak. A történelmi borvidékek nagy részén a szőlőbirtoklási jogok védelmére és a művelés irányítására önkormányzati szervek, hegyközségek alakultak. Pakson a legnagyobb szőlőik az iparosoknak és a zsidóknak voltak, akik általában felfogadtak egy-egy vincellért, aki szervezte a szőlő körüli teendőket, a szőlőmunkásokat, napszámosokat. A többi szőlő gazda és iparos kézben volt. Sokan termeltek bort eladásra, a termesztett szőlő valamilyen mértékben a település legtöbb lakosának jövedelemforrásul szolgált. A szőlőkultúra a telepítést megelőző irtástól, talajmunkától elkezdve állandó, nagy menytörténet nyiségű kézi munkaerőt követel, utolsó fázisaként a szürettel, melynek egész munkafolyamata nagyszabású ünnepség volt a feudális időkben. A szüret Pakson nagyjából a 19. század végéig, amíg a hegyközség szabályozása alapján egységes időpontban tartották, a korábbihoz hasonló formában zajlott. Az 1880-as évektől kezdődő változások az ekkor alakuló egyletek működéséhez köthetőek, amelyek szervezői, lebonyolítói lettek a szüreti mulatságoknak. A szüretet követő borkészítő eljárások és munkafolyamatok fő szakaszai: a fürtök megtörése, a lényerés és a must vagy a bor tárolóedénybe juttatása. A feldolgozás pontos folyamatának alakulásában nagy jelentősége van, hogy a szőlőfeldolgozásra és bortárolásra szolgáló építmények a szüretelőhelyen vagy attól távolabb helyezkednek el. Ettől függ, hogy a helyben feldolgozott szőlőből kinyert és hordókba töltött mustot szállítják a pincékbe, vagy a zúzott esetleg a zúzatlan szőlőt a szőlőfeldolgozás helyszínére. A tulajdonképpeni mustnyerést általában megelőzi a bogyók összetörése, a léfeltárás munkája, a szőlőzúzás. A tárgy, amit részletesebb bemutatásra választottam, ehhez a munkafolyamathoz tartozik. A fürtök öszszetöréséhez a 19. század végéig fabunkókat vagy több ágban végződő karókat használtak. Elnevezésük tájanként változó volt: muszoló, muszkoló, maszitó, csomiszoló, csomoszoló, csömöszölő, törőfa, dömöszkölő, dzsamáló, csumiszoló, dömőfa, dürückölő, csömiszölő. Pakson a csömiszölő elnevezés mellett a német eredetű Stampfer is használatos volt. A törők formája tájanként kis eltérésekkel, de hasonló volt, használatuk módja a termesztett szőlő fajtájától is függött. A fehér szőlő kádon való törésére méternyi hosszú cseresznye- vagy szilvafabotok szolgáltak, a törést taposás követte. A Dunántúlon hoszszabb nyelű zúzóbunkót használtak. A fürtöket már a szőlőszállító edényben, a csöbörben vagy puttonyban előtörték, taposás vagy sajtolás előtt. A héjon erjesztett szőlő törkölyének a lébe nyomására is ezek alkalmasabbak. A csömiszölőfák kisebb változatával bunkózták a törkölyt a szőlőprés fészkébe. A 19. sz. elején kezdett terjedni a szőlőzúzást könnyítő, kézzel hajtott szőlőmalom (daráló, őrlő, morzsoló), amely a századfordulótól fokozatosan került paraszti használatba. A törőfák használata azonban a technikai fejlődés hatására nem szűnt meg, az európai mustnyerés egyik legarchaikusabb csomoszoló-taposó eljárásával a közelmúltban is minőségi borfajtákat állítottak elő. (Felhasznált irodalom: Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977-1982, Paksi Városi Múzeum Adattára: kéziratos gyűjtés) Kövi-Ónodi Gyöngyi
