Paksi Hírnök, 2020 (29. évfolyam, 1-20. szám, 1-9. különszám)

2020-01-24 / 2. szám

10 ■ Paksi Hírnök, 2020. január 24.

Mozaik

Városi olvasmányok

Egy januári napon - a Himnuszról

Fotó: magánarchívum

a- j

' < A íy\Á, í'~ FvsV rvvcÄ.c

^i'vixVru-vvv- (Uvwai-r VOÍ.vAjL*'

VW\C*fe \Yv*cw:t^ -c'a ^s’rwívwV L ^

iwk - /WW> ^XccCr^ctO t- e\_ f§^?MhA&3t

C" Vv’t (A Sv-mj-É i>—• -c' _> ^=c ó 0— z^-d V j

/o>ví-^'^'E -jc-ví-x U tvy,_____________

W-rwkjrv^ A_ iJ,3^ &{^I^C=>íÜak

^ZtvX^cA»- (V2, £ V*óíí.^Jú^ d^irXJLkV>^^<^_ C \o O- -?j^ó VG-N-í£-^.

De es_ iyux^C m’^c'<yI>íO'w 0^- -£bJw:>-eW ^tr^UveV^

.V-cAv^ X •

„Isten, áldd meg a magyart / /ó kedvvel bőséggel / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, i Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Kölcsey Ferenc Himnusz

1989 óta jeles nap január 22-e. Harmincegy éve minden alkalommal ezen a napon emlékezünk Kölcsey Ferencre, felidézzük a Himnusz keletkezésének, megzenésítésének történetét az irodalmi, történelmi tények, tanúságok, az évszámok ismeretében: tisztelettel, emelkedetten, alázattal. Elszigetelődve lélekben, nyelvben - Szent István, Berzsenyi Dániel, Széchenyi István, Márai Sándor, Németh László, Illyés Gyula szavait - a magyarság alakítóinak, őrzőinek gondolatait teszem Kölcsey szavai mellé, értelmezem, ízlelgetem a múltat: a magyar nép zivataros századait... Kölcsey harminckét éves volt, amikor a Himnuszt írta. Csekén, 1823. január 22-én fejezte be az írást. Nehezen dolgozott.

A következő napról is ismerünk verset, január 23-áról, a Remete címűt. Kezdő sorain a Himnusz hangulata remeg: „Bal sors a kit számkivete/ Kedv és öröm közül,/ Cellájában a Remete/ Kulcsolt kezekkel ül” A reformkor kezdetén vagyunk, egy pillanattal a nevezetes hajnal pirkadása előtt. Valaki utolszor saját magán megméri, mit jelent magyarnak lenni.

Illyés Gyula írja Kölcsey Ferencről: „Életével is megfogalmazott valamit. A világos fejű és világos szavú magyar helyzetét. Kora, a jobbak szerint oly nehezen vajúdó reformkor ismerős nekünk, szinte tapasztalatból is. Ő ezt a kort is kétségbeejtőnek érezte; türelmetlen volt, maró és önmardosó, mert a veszedelmet is látta, teljes egészében. Mindent látott a következményekkel együtt, pontosan: az arisztokrácia önzését; a középréteg műveletlenségét és közönyét; a parasztok életszínvonalát. Tárgyilagosan látni, ez már akkor azt jelentette, hogy sötéten. Sorsát el tudom képzelni, egy kicsit a mienk. Az ő kora mégis felülről nézhet reánk és egy kicsit az egész világra; ha másért nem, azért, mert egy irodalmi remekművet fogadott el nemzeti imául. Tudott figyelni a szóra, s ha nem követte is, megértette, sőt továbbadta, hallhatja ma is, akinek füle van. Hálásak lehetünk e kornak. Amit a magyarságról tudunk, jórészt ennek köszönhetjük.” Kölcsey korában, a 19. században, bizonyára nem jelöltek volna ki jeles napot a kultúra ünneplésére. Ma szükség van rá - legalábbis úgy tűnik, ebben a bámulatos mindenre szükségünk van világban. Ünnepeljük a kultúrát, holott - sokszor érzem úgy - nem teszünk hozzá a már meglévőhöz, de a szót, a kifejezést mindenesetre használjuk. Néha úgy gondolom, hogy a kultúra szó ebben a szellemi kirakodóvásárban egy portéka a sok közül, hogy visszaélünk a kultúra szóval és jelentésével. A kulturáltságon az elme pallérozottságát, a szellemi értékek alkalmazását, viselkedési normák elsajátítását, gyakorlását értették hosszú időn keresztül. Amit nem lehet készen kapni, megvásárolni. Pázmány Péter írja: „A szántóvető ember ahhoz, hogy termése csűrbe kerüljön, a földet feltöri, megtrágyázza, boronálja, azaz megműveli.” Műveli a környezetét. Az arra alkalmas talajt. Nagy aszályok után vagyunk, a fogyasztói társadalom felzabálta, emészteni kezdte javainkat... De talán még él, megvan bennünk a szántóvető életbe vetett hite... Mert nem szabad hagyni, hogy az információ mindenre kiterjedő hatása felcserélje a tudást értesültségre, a valódi műveltséget és kultúrát üres szólamokra. S mindezekről Mórocz Zsolt gondolatai jutnak eszembe: „Minden halálkanyarban megjelentek a kocsirudat utolsó pillanatban elrántok. Időnként persze a sírgödör aljára, netán még mélyebbre zuhantunk, ám nem volt olyan szakadék eddig, amelyből a magyarság ki ne kapaszkodott volna. Létünk minden tragédiájával együtt sikertörténet, mert a történelem logikája szerint már rég nem kellene lennünk. És mégis itt vagyunk, ami hit, az önmagunkba, a magyarság jövőjébe vetett hit nélkül lehetetlen lett volna.” Igen, a hit, a rend, a rendező elv, a fegyelmezettség képes megteremteni a nem túlmagyarázott önazonosságot. És egyéni, közösségi sorsunk tekintetében mindannyiunk felelőssége a cselekvés, a következmények vállalása. De ugyanez a felelősség vonatkozik a nem-cselekvésre, a hallgatásra is. És minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy beszéljünk róla, hirdessük szavakkal, cselekedetekkel, emberi hangon az értéket, az értékeset, merjük és akarjuk bátran énekelni a Himnuszt. Teli Edit