Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-02-22 / 4. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2019. február 22. M 11 Városi olvasmányok Az arcokról Úgy nézegetem a Kernné Magda Irén által szerkesztett Híres paksi elődeink című kötetet, ahogy a Holt költők társasága című filmben a fiuk néztéka réges-régi tablókon az egykori diákokat. Nézem a fejtartásokat, a tekinteteket, az öltözeteket. A Daróczyakat, a bányász Kolonics Jánost, Kasselik László tanár urat, Inotai Imre tanítóurat, Sólyom Károly evangélikus lelkészt S a közelebbi múltból is eszembe jutnak emlékek, arcok. A Deák iskola alsó tagozatos épületébe jártam. 1977 az évszám. Tél volt. Első ábécéskönyvemet betűzgettem, az én generációm szótagolva tanult olvasni. A vajas kifli mellé nagy, pöttyös műanyag pohárból ittuk a tejeskávét, a kakaót vagy a teát. Tóth tanító néni kormost osztott, amikor szabályt szegtünk. Szigorú volt és következetes, féltünk tőle és szerettük. A napköziben azután Székely tanító bácsi tapogatta szelíd szeretettel a hátunkat, s ha jók voltunk, és az időjárás is mellénk társult a jóságban, fagyát vett nekünk a „csavaros fagyisnál” a szemközti oldalon, ahol telente tele volt a pult cukrászsüteményekkel. Aztán a körzetesítés után jött a II. számú Általános Iskola, az igazgató Oláh Mihály volt. A szomszédunk ezidőben, a tőlünk két házzal odébb lakó Tiszti János bácsi, aki mielőtt megvehette a családnak a kocka Ladát, Camping biciklivel járt dolgozni, azon vitte a létrák a vödröt, a korongecsetet - szobafestő volt. Nálam az emlékek valahogy mindig egyszerre válnak időtlenné a jelennel. Hol okos emlékezéssel, hol kissé suta, érzelgős nosztalgiával próbálok értelmezni történéseket, ízlelgetni egy-egy kimondott vagy kimondatlan szót. Gondolatban játszom az idővel, játszadozom a valósággal és a képzelettel. Sokszor kerülnek elő az otthoni dobozok mélyéről levelek, naplóbejegyzések. Megfakult füzetlapok, megkopott fotópapírok, arcok, helyek, történetek. Eszembe jut, mennyit beszélgettünk biciklizés, sétálás, „humózás” közben, látom, ahogy megyünk a „Bolhás” moziba, közben idétlenkedünk, ahogy illik. S mi, lányok, természetesen sokat hisztiztünk, gyakran megsértődtünk, napokig duzzogtunk az egymásnak való odamondogatás miatt. De - és ez a legfontosabb - a mai napig jó barátok maradtunk. Talán azért, mert nem arc nélkül valók voltunk. Nem a virtuális térben éltünk, kiretusált fotók és retusálatlan szavak között. Mindenről tudtunk beszélni, beszélgetni: nem üzentük meg egymásnak áttételeken keresztül, ha nem tetszett a másik öltözete, a szemébe mondtuk, vigyázva, hogy meg ne bántsuk. És nem minősítettük, nem gúnyoltuk egymást, nem „szóltunk hozzá”, nem „tetszikeltünk”, használtuk feleslegesen a „reakciógombot” (arctalanul, megbújva a térben) - különösen nem céltalanul, a másik lejáratása okán. A tízórait és uzsonnát csereberéltük, az ebédet elosztottuk egymás között - nem az volt a legfontosabb, hogy feltöltsük egy „idővonalra”, fontosabb volt, hogy azonnal megegyük. És igen. Mi észben tartottuk egymás születésnapjait, és üzenet helyett megöleltük és - alkalomadtán - az Imsósi-erdőben szedett ibolyával köszöntöttük egymást. És persze tartottuk az arcunkat a „pofonokhoz” is, mert az is járt néhanapján, jogosan. Hm, és nem mondtunk ki mindig mindent. Voltak tabutémák, pedig nem volt adatvédelmi eljárásrend és szabályozás. A hallgatásnak, a csendnek értéke volt, mint a fotóknak, melyeket úgy féltettünk. Az „effektek” és „filterek” nélkül készült fényképek voltak a mi emlékezeteink, és nem egy „virtuális emlékkönyv” repített vissza az évfordulós pillanatokba. És - bár fénykép nem készült róla - eszembe jutott még, hogy a ’70-es, ’80-as években vasárnap délelőttönként együtt kávéztak édesanyámék a Tisztlékkel. Tavasztól őszig amikor az időjárás engedte, átkiabáltak egymáshoz, hogy „lefőtt a kávé”, s ezzel megtörtént a meghívás - nem az üzenetküldő szolgáltatáson keresztül. Sokszor a kávé illata volt a hívószó. Szóval rendje, arca volt a világnak, személyessége és személyisége. Érinthető, kézzelfogható valóságban éltünk. Határozottan emlékszem Székely tanító bácsira, a mosolyára, a nyugalmára. Oláh Miska igazgató bácsira, a szúrós tekintetére, amikor Szelp tanárnő elvitt hozzá, mert a technikafelszerelésemet folyton otthon felejtettem. Tuba János tanár úr szigorára, bánatos szemeire. Nézem a paksi elődöket, lapozgatom az életeket, a múltat. Követem őket. Teli Edit „Facebook - ott is megtudható, hol élünk és miként, legalsó nézetből. Ha elég sok a netbarátunk és netismerősünk, kattintgathatunk, míg el nem ámítjuk magunkat annyira, hogy végre csörög a pizsamánk, s egy nappal rövidebb a magány - igaz, az élet is.” Vámos Miklós
