Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-11-08 / 21. szám
12 ■ Paksi Hírnök, 2019. november 8. Mozaik Városi olvasmányok A találkozásról Fotó: magánarchívum „Csak az ember bánta meg, / hogy a múlás szállta meg, / búsan jön-megy, / ténfereg, temetőtől fél, remeg. H Foga hull, ránca kel: / szíve mindig felesel. / A tudást, hogy halni kell, / mint nagy szégyent tűri el.” Weöres Sándor Az isaszegi nagypapát nem volt időm megismerni. Ötvenéves volt, amikor meghalt. Az unokabátyám öt, én pedig négy. Ügy történt, hogy a nagypapa a velük egy udvarban lakó unokatestvéremre vigyázott. Ebédelni készültek, a sparhelten melegítették az ételt, nagyapánk leült egy székre, az asztalra tette a kezeit, és ráhajtotta a fejét. Sokáig nem mozdult. A kicsi fiú egy darabig ébresztgette, majd félrehúzta a rizses húst a tűzről, és átballagott Tusor Bözsi nénihez, a szembeszomszédhoz. A nagypapa nem ébred fel - mondta, és hívta, segítsen neki felkelteni, mert éhes. Nagypapát már nem lehetett felébreszteni. Megállt a szíve... Állok az isaszegi ház udvarán, mindenki szomorú. Én nem értem, mi történik. Húsvét közeleg. Csokinyulat majszolok. A nap halványan süt, de már melegít. A földes udvar felsöpörve, vonatok zakatolnak. Minden hétköznapi. Csak a ruhák. Azok nem. Ennyi feketére mosott pillanatot még nem láttam. A temetőben édesanyám előtt állok, kezeit a vállaimra teszi. Érzem a rezdüléseit, s kiforgatva magam a szorításából felnézek rá, és életemben először sírni látom. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Akkor sokkal jobban fájt édesanyám bánata, mint nagyapám elvesztése. Aztán évekig nem találkoztam ekkora veszteséggel. A nyolcvanas évek elején, közepén vált egyre gyakoribbá a temetőjárás - nem csak halottak napján. Az Akác utcai nagypapa otthon halt meg. Elaludt ő is. Hirtelen veszítettük el. Látom őt feküdni a magasra rakott ágyban, s látom a végtelenül szomorú apámat - talán soha nem múlt ki a szemeiből az a bánat. Akkorra már két bátyját is elveszítette: a legendásan jóképű Andrást és az okos Gyurit, akiket én már nem ismerhettem. A veszteséghez hozzátartozott az Akác utcai ház eladása, a nagymama a Kurcz György utcába költözött egyetlen lányához. Aztán ő volt a következő, akitől meg kellett válnom. Az ő szíve erős volt, a tudatát veszítette el egy pillanat alatt. Eltemettük őt is. S aztán már semmi nem volt régi. Apám elárvult, sokadszor. S vele én is. A távolban élő testvérek már nem a szülői házba érkeztek haza, hanem a rokonokat látogatták sorba, nehezen jött össze egyszerre, egy időben a család. A sírokra a kertből szedtünk virágokat, halottak napján innen és túl is mentünk a temetőbe... Az isaszegi nagymama is korán halt meg. Kórházban feküdt sokáig, majd „hazaadták meghalni”. Édesanyám és testvérei felváltva virrasztottak mellette, amikor egy őszi napon édesapámmal vonatra ültünk, és elmentünk az isaszegi házba, ami érkezésünkkor már üres volt. A hátsó konyhában a sparhelt a régi helyén, az asztal, a székek háborítatlan rendben, ahogy nagypapa hagyta tíz évvel azelőtt. Hideg novemberi szél fújt a temetésen, a koporsó fedelét nagy, nehéz szögekkel rögzítették, ma is emlékszem az ütésekre. Akkor, egy időre, beköltözött hozzánk a szomorúság. Aztán elment a szomszédunk, Tiszti Jancsi bácsi, még ötvenéves sem volt, majd édesanyám húga negyvenhárom évesen. Szaporodott a bánatos pillanat. A családi ünnepek már nemcsak az örömökről szóltak, hanem az emlékekről is... Halottak napja van. Nem készülök a temetőbe. Most nem. Utoljára október elején sétáltam egy nagyot, s álltam meg a nagyszüleim sírjánál. A sírok előtt nem a halálra gondolok, hanem az életre. Az isaszegi nagypapára, aki akkor veszítette el az egyik lábát, amikor a nagymamám édesanyámat szülte, s ő a villamos alá esett, amikor elindult meglátogatni a kórházba. A paksi nagyszüleimre, akik két derék fiukat veszítették el idejekorán. Az isaszegi nagymamára, akit túlélt az édesanyja, a dédnagymama, aki a Tó utca sarkán lakott, és képtelen volt megtanulni a keverőtárcsás mosógép kezelését, hát arra tette a lavórt, s kézzel mosta élete végéig a ruháit... S már mosolygok. Nem készülök a temetőbe. Inkább sokat mesélek a lányainknak a halottainkról. Az életekről inkább, mint a halálokról. Szép novemberi nap van. Ha kimegyek a temetőbe, szeretett halottaim, nem hozzátok, hanem veletek megyek Viszek és hozok is valamit. Valamit, ami segít élni. Teli Edit
