Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)

2019-07-05 / 13. szám

Mozaik Paksi Hírnök, 2019. július 5. ■ 13 Az eltűnt városkép nyomában Elérkeztünk a sorozat záródiájához. A dr. Tarján Balázs hagyatékából előkerült diaképek utolsó darabja egy helyszíni mun­kafotó, hiszen az egész urbanizációs folyamat indukálója az atomerőmű építése volt. 1975- ben az atomerőmű alapozási munkái már ja­vában zajlottak, folytak a betonozások és a vasbetonszerelések. A kép az üzemi főépület, valamint az 1. számú reaktorblokk lokalizáci­ós tornyának aljzatbetonozása, illetve alaple­mezének betonozása idején készült. Az óri­ás, francia Potain-daru még hiányzik a pa­norámából, mert csak 1976 tavaszán érkezett meg az építkezésre. Viszont már ebben az év­ben több századnyi honvédségi erő érke­zett Paksra, hogy a beruházás munkálataiból kato-náink is kivegyék a részüket. 1975. ok­tóber 3-án ünnepélyesen elhelyezték a pak­si atomerőmű alapkövét. Ekkor az előkészí­tő felvonulási munkák már két éve, az erő­mű főépületének építése pedig mintegy fél éve folyamatban voltak. A hagyományoknak megfelelően a rozsdamentes urnába külön­féle dokumentumok, az alapítólevél, pénz­érmék és az aznapi újságok kerültek. A Paksi Atomerőmű Vállalat (PAV) alapítási határo­zatát a nehézipari miniszter 1975. november 24-én írta alá, ennek értelmében 1976. janu­ár 1-jével megalakult a PAV, élére Szabó Ben­jámin kapott igazgatói kinevezést, akit 1978 novemberétől Pónya József követett a vezetői székben egészen a rendszerváltás utáni idő­kig. dr Hanoi János Paks az én városom- Mondhatni, a Paksi Sport­egyesület tenisztelepén nőttem fel, 1997 óta folyamatosan a pá­lyán vagyok, eleinte játékosként, tíz éve pedig edzőként is. Tanítás után jöttem edzésre, már fél órá­val előbb itt voltam, hogy ráhan­golódjak, és mindig ráhúztam még egy órát - mesélte Lakatosné Klopcsik Diána, aki nem tudott, és nem is akart soha elszakad­ni a teniszpályától. - Volt sérülé­sem is, akkor fejeztem be a ver­senyzést. Ebben is volt azért po­zitívum: megtanultam bal kézzel teniszezni, amit a gyerekek okta­tásában tudok hasznosítani. Spor­tos családban nőttem fel. Lány­ként kevesebb lehetőségem volt a sportolásra, ritmikus gimnaszti­­káztam, twirlingeztem, majd a te­niszt választottam, amit a mai na­pig nem bántam meg. Az óvodá­ban sportos csoportba tartoztam, a Deák Ferenc általános iskolá­ban ezt továbbvittük, és a közép­iskolában is olyan testnevelő ta­náraim voltak, akik vittek minket versenyekre. Rengeteg eredményt fel tudunk mutatni a ’90-es kor­osztállyal - mondta - Tanárnak tanultam Pécsett. Nem is gon­dolkodtam azon, hogy nappa­lin végzem el az alapszakot, mert Pakson akartam maradni, sze­retem a kisvárosi nyugalmat, a nagyvárosi nyüzsgést pedig nem. A mesterképzést is levelezőn vé­geztem, így a tenisz a minden­napjaim része maradhatott. Pak­son szinte minden megtalálható, ami számomra fontos és szüksé­ges, akár a sport, akár a progra­mok terén. Szeretnék a jövőben is itt maradni - hangsúlyozta La­katosné Klopcsik Diána. Csoknyai László ötévesen kezdett dzsúdózni. - Jó volt a közösség, a barátaimmal húzóerők voltunk egymás számára a tanulmánya­ink során. Kilencévesen kimehet­tem Ausztriába, 12-13 éves koro­mig utaztam a túrákra. A buszon Keszthelyi Laci bácsi mellé ül­tem, aki nagy Cseh Tamás, Char­lie és Pa-dö-dö rajongó volt, és azt mondta, hogyha valaki nem ta­nulja meg a számot az utazás vé­gére, a csapat plusz feladatot kap. A mai napig emlékszem rájuk. Nyolcadik osztálytól már heti tíz edzésem volt, majd becsatlakoz­tam az ifi válogatott programba is - idézte fel emlékeit Csoknyai László. Azt is elmondta, hogy az egyik emlékezetes versenye az or­szágos oviolimpia volt, amit meg­nyert. A londoni olimpia is meg­határozó élmény volt számára, és a 2017-es budapesti vb is. - Ad­dig anyukám azért nem akart a versenyeimre jönni, mert babo­nás, és félt, hogy balszerencsét hoz rám, apukám pedig nem bír­ta nézni a versenyeimet. Budapes­ten viszont megnézték az egészet, büszke vagyok arra, hogy ötödik lettem - emelte ki. - Rengeteget kaptam a várostól, az itteni embe­rektől. Paks összetartó közösség, soha nem kaptam negatív kritikát, büszkék rám az emberek. Nagyon jó a sportélet, csapatsportokban az első osztályban vagyunk, olimpiai sportágakban olimpikonok neve­lődtek itt ki. Harmincegy éves va­gyok, még megy a versenyzés, de foglalkozom gyerekekkel is, jó ér­zés, hogy visszaadhatom nekik, amit én kaptam a nevelőedzőim­től - húzta alá Csoknyai László. Sólya Emma

Next

/
Thumbnails
Contents