Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-06-07 / 11. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2019. június 7. ■ 15 Városi olvasmányok Az álmokról Fotó: magánarchívum „Néha megállók az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. (...) Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel háromfelé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, (...) hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak." Márai Sándor Ahogy állok a hatalmas, több száz éves fa mellett, egy tenyérnyi égdarabot látok a vadon nőtt szilvafa és az út menti hosszúra nyúlt cserjék között. Amolyan simogató tenyér ez. Égdarab, ami magával ragad, a végtelenben összeérő sínpárok, a kukoricasorok közé. Napraforgó kapaszkodik a vetés szélébe, erős szára mélyen gyökerezik a hűvös májusi földbe. Bodza illata ölel, és az erőtlen, felhőktől fáradt tavaszvégi nap, ami átrajzolta, átszínezte ezt az évszakot, ezt a délutánt. Rám hajolnak a felhők, a fácánkakasok hangját hallgatom, félrehajtom a derékig érő csalánt, és leheveredem egy szomorú, száradó fa alá, a fűbe. Száz bodzavirág-tányér - mormolom magamban - meg nádcukor, citrom, citromfű, tartósító - majd a csatos üvegekbe rakom, azokat még fertőtleníteni kell. Nézem az álmaimat. A meg nem álmodott álmaimat. Nem fontosak. Ma már nem. Keressük, akarjuk az álmot, s egyszer csak rájövünk, hogy nincs jelentősége. Az akarásnak van jelentősége. Az élni akarásnak. Az értelmes életnek. Amikor rájön az ember, hogy egyszeri és megismételhetetlen a létezés. Meg hogy a szeretetet nem adják ingyen, hogy azt is akarni kell, meg az örömöt is. Na, jó. De mibe teszem a bodzát három napra. Talán abba a kávészínű, zománcos vájdlingba, amit édesanyámtól hoztam el tavaly a meggyszörpkészítéshez. Csak bámulom az apró szedreket a fán, a rendezett vetést, és eszembe jut egy nagy álmodozó a paksi múltból. A néhány éve meghalt Oláh Zoltán. Felidézek magamban a Virágom, virágom című kötetéből néhány verssort, meg néhány gondolatot, amiről vele beszélgettem a versek kapcsán. Ez a kötet több mint harminc év szerelmi lírájának értelmezési tartományait mutatja be. A költő, akit akkoriban már évek óta magányosnak láttam - tudom, minden ember magányos - gyönyörű bánattal beszélt a szerelemről. Senkivel és semmivel össze nem hasonlítható lelkes bánattal, vágyakozva és álmodozva. Úgy éreztem, szenvedni, fájni akart a szerelemben. Mintha a szerelemtől egyetlen pillanatnyi boldogságot sem várna. Mintha számára minden szerelem bizonytalanságot hozna, minden szerelem csupán a nyugtalan vágy és akarás lenne a megtartására. És Zolti szavaiban, bolyongásaiban úgy éreztem, a szerelem szomorúság. Az értő ember szomorúsága, aki folyton elemez, gyanúsít: a szerelmét, a szerelmet, önmagát. Mintha a szerelem már a jelenben, éltében is múlt idő lenne, mintha minden mozdulat az eltávolodásra is figyelmeztetne. Úgy éreztem, nem találta az örök, az egyetlen szerelmet, amire minden teremtett emberi lény vágyakozik, amiről álmodozik. Vajon hány üveg bodzaszörp lesz ebből a kis vödör virágtányérból? Tavaly néhány hét alatt elfogyott. Azt az üveget is megtalálták a lányaim, amit karácsonyra tettem félre. Lassan elindulok. Egészséges, hatalmasra hízott csalánok csipkedik a lábamat, amíg az útra érek. Szeretem ezt a helyet. Segít gondolkodni, értelmezni a körülöttem működő világot, embereket. A kertemben folytatom. Gondosan vágom le a citromfű leveleit, szeletelem a citromot. A bodzavirágokra vizet öntök, beleteszem a többi hozzávalót. Három napig érlelem, majd átszűröm, üvegekbe töltöm. Szedret, szilvát is hozok majd a pusztáról. Akkor biztosan eszembe jutnak más álmodok is a múltból. Álmodok, akiket kirabolt az élet. Teli Edit