Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-05-10 / 9. szám
Pa e szobrász ■ 3 Vass György Imre élete és munkássága 1948. február 19-én született Szekszárdon, 2013. december 4- én halt meg Pakson. Sírja a paksi Kálvária temetőben található. Édesapja Vass György, édesanyja Kertész Julianna. Gyermekéveit egy édes- és két féltestvérével Faddon töltötte. Itt járt általános iskolába. Sokáig csak nézte és rajzolta a környezetet. Családi háttere, mely művészi fogékonyságát motiválhatta volna, nem volt. Az általános iskolában látta meg Molnár M. (Mózsi) György festőművész, későbbi rajztanára műveit. A képzőművészet iránti kíváncsisága az ő hatására fejlődött ki benne. Rajztanára inspirációjára kezdett el foglalkozni előbb festészettel, majd szobrászattal. 1966-ban Baján vízügyi technikumot végzett, majd a rá következő évben technikusi minősítő vizsgát tett. A középiskolás években nem voltak mesterei. Szakkörökre egy darabig járt ugyan, de nem tudott azonosulni a bajai pedagógusok szemléletével, így autodidakta módon, egyedül élt csendes alkotásban. Ez ideig nagyapja után, Vass Imreként ismerték. 1970-ben, Pakson találkozott először a Tolna Megyei Képzőművészeti Stúdió tagjaival. Egy hónapot töltött el Szolnokon helyi és szegedi képzőművészekkel, megkapva minden anyagi, technikai erőforrást és szellemi lehetőséget. Erről az időszakról így nyilatkozik: „Nem volt haszontalan. Saját műtermünk és szabad szellemünk volt. Annyi festéket sem előtte, sem utána nem láttam.”(Vass György: Láttam a világ egy szeletét, de a világ nem látott engem. Önéletrajzi vallomás. Paksi Tükör, 1996. l.sz. 23-25. p.) Ekkor kellett bevonulnia a seregbe. Leszerelése után, 1970-ben Mózsi javaslatára - stúdiópályázatra leadott anyagával - festőművészként lett tagja a Tolna Megyei Képzőművészeti Stúdiónak. A tagság megtartásának feltétele az évenkénti legalább egy-két zsűriztetett alkotással való megjelenés volt. Egyszeri nekifutásra, sikertelenül felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára (ekkoriban ötszáz jelentkezőből huszonegynéhányat vettek fel). így szakmája mellett művelte a képzőművészetet. 1971. művészeti fordulópont volt az életében. Ekkor abbahagyta a festést, és csak faragással foglalkozott. Először fával, majd kővel és végül fémmel dolgozott. Bár a kezdeti időben a kiválasztott anyaghoz való felszerelés híján csak terveket szőtt. Az anyaggal való kapcsolatáról önéletrajzi vallomásában így ír: „Kívülállónak nehéz erről beszélni, mert ha egy szobrász sokat beszél, az író... Állsz a fa vagy a kő előtt, és nézitek egymást, mit akarsz te, és mit az anyag? Ki kit fog megerőszakolni? Van-e lehetőség, hogy együtt csináljátok? Az első vésőnyomig ez a kérdés, de odáig el kell jutni. A döntés pillanata ez, amikor már együtt vagyunk, és mindketten tudjuk, hogy „mi" leszünk. A kételyek időszaka, ami egyre nehezebb, mert megtanulod tisztelni az anyagot, és az anyag elfogad. Élővé válik, mint volt, ezt az igényét és létét vissza kell adni. Egy törzs, egy szikladarab a világ! Bármi lehet belőle, hogy mégis hogy alakul, az a kezedben és a párbeszédben van.” A hetvenes évek a művészeti pályájának legintenzívebb korszaka volt. Több ösztöndíjat, nívódíjat, díjat és kitüntetést kapott, többnyire távoli városokban (egyet még külföldön is). Sokat dolgozott, és meghatározó szerepe volt a Tolna megyei képzőművészeti élet alkotóházainak kialakításában. „Az 1980-as években a dunakömlődi malomban nyaranta működő művésztábor szervezésében - eleinte mint résztvevő, később mint az épület tulajdonosa - vett részt, és próbált kedvező körülményeket, támogatást, kiállítási lehetőségeket teremteni az alkotók számára. (Kernné Magda Irén: Híres paksi elődeink. Életrajzi gyűjtemény. Paks, Pákolitz István Városi Könyvtár, 2014. 164. p.) Idővel anyagilag, szellemileg és idegileg kimerülve hagyta ott az egykoron oly nagy lehetőségnek látott dunakömlődi malmot, amely ma első családjának otthona. A stúdiós évek alatt olyan művészekkel került kapcsolatba, mint Bakó László (szobrász), Budahelyi Tibor (szobrász), Csáki Ida (szobrász és költő), Fusz György (szobrász-keramikus), Heritész Gábor (szobrász), Samu Géza (szobrász), Takács Béla (festő), Akriditész Themisztoklész (szobrász), Tóth József (szobrász), Varga Géza (szobrász), V Delast Elena (festő, grafikus) és még sokan mások. Ma már a legtöbbjük nem csak az országban híres. Dolgozott a Paks-Faddi, majd a Szekszárd-Paksi vízitársulatnál, a paksi városi tanácsnál, a költségvetési üzemnél különféle beosztásokban (tervező, kivitelező, műszaki előadó, osztályvezető), 1996-tól a paksi polgármesteri hivatal vagyongazdálkodási osztályának főmunkatársa volt. Szakmáját, munkáját rokonította a képzőművészettel. Egykori elmondása szerint abban is volt alkotás, főleg míg tervezőként, kivitelezőként dolgozott. Munkássága városépítészeti szempontból is jelentős. Sokoldalú tehetsége révén számos művészeti területen alkotott, és gazdagította nemcsak a paksi, de a távolabbi városokban élők életét is. Fontos részt vállalt Paks várossá nyilvánítása idején az atomerőmű-építésben és a Dózsa György út építészeti rekonstrukciójában, az újonnan épülő városi közterek és parkok tervezésében és kialakításában. Nevéhez fűződik a Lengyel-magyar barátságpark kialakítása a Szent István téren. Ő tervezte az ott felállított szökőkutat is. Részt vett a valamikori Tüzép helyére tervezett KRESZ-park (akkori Gyermekliget) megalkotásában. Tervezte a gyermekligeti játszótér berendezéseit és részt vett azok faragásában. Tervezője és kivitelezője volt a bölcskei dr. Soproni Sándor Római Kori Kőtárnak (1994-1995). Mindezek mellett részt vett a Duna-szakaszon időnként végigvonuló árvizek elleni védekezésben.
