Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-03-22 / 6. szám
10 ■ Paksi Hírnök, 2019. március 22. Mozaik Városi olvasmányok A konyhakertről Fotó: magánarchívum „Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban.” Krúdy Gyula Szeretem a téli „emberhangtalan” világot. És szeretem a tavaszt, az őszt, a nyarat. Az ember egyszer csak rájön, hogy minden évszakot szeret... .. .A konyhában mindig alacsony teljesítményű izzók voltak. Amikor édesanyám januárban válogatni kezdte az előző évről megmaradt vetőmagokat, szinte ráhajolt a zacskókra, hogy el tudja olvasni rajtuk az írást, például: rajnai törpe zöldborsó. Édesapám azonnal rávágta, hogy eléggé törpe is maradt, meg hogy jobb lett volna el sem vetni, minek is ebbe a homokba. Aztán a sárgarépa, a zöldség. Ezek meg olyan sűrűn keltek, hogy elég volt „egyelni”. Szóval édesapám évről évre megfogalmazta a gondolatait arról, hogy miért nem érdemes és mit nem érdemes vetni a homokos kertünkbe, de a tél utolsó napjai bizalmat szavaztak a tavasznak, édesapám együtt enyhült az időjárással, és már februárban szorgalmasan húzta az egymással párhuzamos sorokat az általa készített - számomra érdekes - eszközzel. A naposcsibék körüli gondolatok is hasonlóak voltak, hogy megvehetnék előnevelt korukban is, mert addig csak a gond van velük - féltették őket a hidegtől. Aztán - természetesen - éjszakánként többször is felkeltek hozzájuk, az esetleneket jobban szerették a többinél. Egészen rántani való korukig, amikor együtt kerültek a leveses fazékba a zöldborsóval, meg a hajszálvékony sárgarépával. Szóval a (konyha)kert a tavasz szellemi, fizikai kiállítótere. Ilyenkor sok szépet beleálmodik az ember, talán éppen olyan e tekintetben, mint a fiatalkori élet. Aztán jön az életre, az újabb évszakra ébredés: szárazság, gazok, gomba- és rovarkártevők vagy végtelenül hosszú esőzések - szakadatlan küzdelem. Majd az egyelés, gyomlálás, kapálás, öntözés, karózás, közözés, permetezés, s a maradék leszedése, kiásása, tartósítása, hasznosítása, elajándékozása... Mindig elcsodálkoztam, hogy egy „zsebkendőnyi” földön hogyan lehet ekkora választékot előállítani, mindennapos aprómunkával persze. (Gyerekkoromban még fűszerpaprikára is volt gondunk, ott lógtak a füzérek a kiskonyha előtt, a lepketető alatt.) Tehát minden évben megszületnek a világ legdrágább, de legjobb termékei. Igaza van édesapámnak, amikor dohog a télvégi félhomályban, s akkor is, amikor az első csapodár napsugarak a kertbe csalják. Ügy van az - ha jobban végiggondolom -, hogy a konyhakert először álom, aztán realitás. A diszkért az más. Az először álom, azután csalódás. Az örökös divat- és gondolatváltozás terepe. De mindezek ellenére és mellett a kert az örök vágyódás és az örök menedék. A természet utáni vonzódás egyik célja, tárgya, fikciója. De elvont értelmet is kapott. A füveskönyvek, a több mint ezer éve ismert, gyógynövényekkel való gyógyítás, sok orvos-felcser szerzőtől ismert javallat, tanulmány megihletett számtalan írót, gondolkodót, az „áthallás” mestereit: Márai Sándort, Weöres Sándort, Szepes Máriát, Fekete Istvánt, Gárdonyi Gézát - hosszan sorolhatnám a hazai szerzőket, akik életművéhez hozzátartoznak a lelki és valóságos kertek, azok tanulságai. Hamvas Béla gondolatai jutnak eszembe: „A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Ő volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belőle, azt mondta: a kert egész szemetjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek ő adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minőségén múlott. Az ő levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem puha, sem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik. A legfontosabb a kellő áhítat. Mint minden igazán nagyvállalkozást, ezt is fohásszal kell kezdeni. Az almafa alá ülök, és a konyhakertet nézem.” Teli Edit
